Orwell 1948-ban írta az 1984-et. Találgatások szerint innen is ered a cím – a szerző egyszerűen megfordította a dátum utolsó két számjegyét. A sok évtizedes mű azóta világhírű, töretlen népszerűségnek örvend – ha szabad ezt a szót használni –, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy aktuálisabb, mint valaha.

Az 1984 egyszerre veti bele olvasóját egy totalitárius rendszer működésébe és egy szerelmi történetbe. Az állam, ahol a regény játszódik, a három létező szuperhatalom egyike: Óceánia. Társadalmi-politikai berendezkedését illetően „angszoc”, amely negatív szocialista utópiának tekinthető. A kormányzat szervezeti felépítése négy minisztériumot foglal magában: a Béke Minisztériumot, amely háborúval foglalkozik, az Igazság Minisztériumot, amely hazugságokkal foglalkozik, a Szeretet Minisztérium kínzással, a Bőség Minisztérium pedig éheztetéssel tartja kordában az állam tagjait.

Óceánia vezetője a Nagy Testvér (NT), akinek arcképe mindenhol látható. Egész London – amely ebben az időben már az Egyes Leszállópálya nevet viseli – ki van plakátolva vele. A durva arcvonású, 45 év körüli férfi arcképe alatt a felirat: „Nagy testvér szemmel tart.” A helyiségekben mindenütt „telekép” működik, amely nemcsak adást sugároz, de kameraként rögzíti is, hogy éppen ki mit csinál, kivel találkozik, mit olvas, stb.

Egypártrendszer van, a Párt szigorúan szabályozza a párttagok életét, munkarendjét, szabadidejét, életkörülményeit, érzéseit, gondolatait. Ez már egészen kiskorban megkezdődik, a házasság egyetlen legitimált célja a gyermeknemzés, a kicsik egészen fiatal koruktól a Párt nevelésében részesülnek. Ennek egyik kézzelfogható következménye, hogy egyre fiatalabb korban jelentik fel saját szüleiket. A nevelésben különösen hatékonynak bizonyult az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség, mely elsősorban a lányokból volt képes sikeresen kiirtani a nemi vágy vonzó jellegét, és a helyébe a Párt iránti szeretetből fakadó gyermektermelés kötelessége lépett.

Az állam berendezkedése a totalitárius rendszerek minden vonását magán viseli. Ennek egyik lényeges eleme a feszültség mederben tartása és irányítása. Klasszikus módszere a bűnbakképzés, mely itt egy Goldstein nevű, talán soha nem is élt személy ellen irányul. Goldstein és a Testvériség mozgalom testesíti meg a Párt illegitim ellenzékét. Goldstein és az állítólagos államok (Eurázsia és Kelet-Ázsia), melyekkel való állítólagos harcokról folyamatosan beszámoltak a hírek, a társadalom tagjaiban felgyülemlett feszültség célpontját jelentették. A felsőbb utasításra elrendelt Két Perc Gyűlöletben köteles volt mindenki részt venni, üvölteni és tombolni. A Párt hármas jelszava: Háború: béke; Szabadság: szolgaság; Tudatlanság: erő.

Azok a személyek, akik a rendszer számára veszélyt jelentenek, pl. nem értenek egyet a Párt nézeteivel, gondolatbűnt követnek el, vagy akik egyáltalán csak elég okosak ahhoz, hogy gondolkodjanak, egyik éjszakáról a másikra eltűnnek, hosszú és megalázó kínzások után tarkón lövik, vagy maguk lesznek öngyilkosok.

A regény főszereplője, Winston Smith a Igazság Minisztériumban dolgozik, abban az intézményben, amely teljes cenzúrát gyakorol. Ez a szerv felügyeli a művészeteket. A kortárs alkotásokat már gépek készítik, a klasszikusokat az „angszoc” korszerű nyelvére: „újbeszél”-re írják át, így a művek értelme megváltozik. Az „újbeszél” lényege, hogy a szavak jelentése egyértelműbb, egyszerűbb legyen, ezért külön erre képzett emberek végzik a mindennapi nyelv irtását. Az Igazság Minisztérium felügyeli, hogy mi jelenhet meg a sajtóban, tankönyvekben stb. Ez egyben a múlt eltörlését, folyamatos átírását jelenti. Winston feladata éppen ez: azoknak a dokumentumoknak az újraírása, amelyek ellentmondanak a Nagy Testvér eszméjének és a Párt által közvetített koherens világképnek.

Nem nehéz mindezek mögött a nyilas terror, a kommunista államhatalom vagy bármely másik diktatúra vonásait felismerni. Ha egy rendszer olyan hosszú ideig marad fenn, hogy egész generációk nevelkednek fel időközben, fennáll a veszély, hogy azt tekintik természetesnek, ami körülveszi őket, s talán csak kevesen teszik fel a kérdést, hogy volt ez korábban, valóban az-e az igaz, amit az iskolában tanultak.

Az 1984 szerelmi kettősében éppen ez az egyéni különbség jelenik meg.
A fiatal Júlia pragmatikus, úgy fogadja el a rendszert, ahogy van, nem érdekli, hogy mi igaz vagy hamis abból, amit tanultak, azt viszont pontosan tudja, mikor kell éljenezni és mikor ordítani, hogyan kell maximális hasznot húzni az örökérvényűnek tűnő szabályok erdejében is. A 10-15 évvel idősebb Winston viszont apróra végiggondolja, vajon mi lehet igaz abból, amit beléjük sulykolnak nap mint nap. Neki még vannak emlékei saját anyjáról, akinek elvei voltak, és aki egy éjszakán eltűnt.

Winston életének fordulópontja akkor következik be, amikor elkezdi írni saját naplóját, benne a privát gondolataival. Elkezdi érdekelni a régi London, a gyerekdalok, köztük az, ami a város összes templomának harangjait felsorolja, a cilinder, az úr-szolga viszony, az elformátlanodott, melegszívű, gyermekek sokaságát szülő munkásnő, az üveggömbbe zárt korall, ami egyszerűen csak szép, és már ettől gyanús.

Saját gondolatainak letisztításával fogalmazta meg a maga számára a rendszert, és saját viszonyát a rendszerhez. Így lett bizonyos abban, hogy az igazságot nem a Párt határozza meg. A Párt eszméitől függetlenül létezik a valóság: és a diktatúra, amelyben neki élnie kell, ennek a valóságnak a része, s nem kizárólagos alkotója. Ezért a véleményéért keményen kellett fizetnie.

Agymosott nemcsak a Szeretet Minisztériumhoz hasonló belügyi szervek kitartó munkája által lehet az ember. Minden felnövekvő és idősebb olvasónknak ajánljuk, hogy Winstonhoz hasonlóan naplóírással vagy anélkül próbálja megfogalmazni: ki is ő, honnan jön, mit akar, milyen környezeti hatások érik, és ezekre vajon neki van szüksége, vagy egy gépezetnek őrá.
Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2011. 1-2., január-februári számában.

A „A Nagy Testvér szemmel tart” bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

A 20. század második felének magyar irodalmát sok középiskolában csak fakultatív anyagként tanítják, az érettségire készülés előtt erre már nem nagyon jut idő. Pedig számos kiváló írása van ennek a korszaknak. Ilyen Lengyel József novellája is, amely noha egy hétköznapi történetet tár elénk, a főszereplő lelkének legapróbb rezdüléseit is ábrázolni tudja.

A novella főszereplője Ambrus, egy tehetséges fiatal sebész. Egyik volt egyetemista társának feleségén szívműtét kell végrehajtani. A férj – egyetemi éveire való tekintettel – azt a professzort kéri meg a műtét elvégzésére, akitől annak idején maga is tanult. A két fiatal férfi között szakmai és etikai problémát feszegető, éles vita alakul ki.

A legidősebb, legtöbb tapasztalattal rendelkező szakorvos kezei közt van-e a legjobb helyen egy közeli hozzátartozónk, vagy be kell látni, hogy mindenki felett eljár az idő, és nem szabad olyan orvost megbízni, aki két éve nem nyúlt szívhez? Ambrus az utóbbi nézetet vallja, sőt szerinte valahogy meg is kellene mondani a professzornak, hogy szerencsésebb volna, ha a praktizálást már a fiatalokra hagyná. Az idős professzor egyidős Ambrus apjával.

Az asszony műtéténél Ambrust osztják be a professzor mellé asszisztensnek. A műtét rendben lezajlik, már csak vissza kell zárni a mellkast, amikor leáll a fiatalasszony szíve. Az idős professzor minden erejét és tudását latba vetve küzd azért, hogy a beteget visszahozza a klinikai halál állapotából. Itt, ezen a ponton a professzort kritikusan szemlélő Ambrus lelkében gyökeres változás veszi kezdetét. Ámulva nézi az öreget, később bevallja, hogy életében nem látott még orvost, aki ilyen reménytelen helyzetben így tudott dolgozni a betegéért. Átöltözés után el is indul, hogy beszéljen az öreggel, de erre már nem kerülhet sor. A professzor mintha saját életével váltotta volna meg a beteg életét: a műtét után nem sokkal rosszul lesz, és hirtelen meghal.

Ambrusnak ettől kezdve nincsen maradása. Nem érzi jól magát sehol, senkivel, így kocsiba ül, és hazautazik, az apjához. Apja már három napja beteg, az öreg szavaiból kiderül, hogy érzi, nem fogja már megérni a következő évet. Ambrus magához akarja venni, hogy Pesten éljenek, az apa nem akarja elhagyni otthonát.

A novella címe nagyon egyszerű, mégis sokat elárul: Oldás és kötés. A szülő-gyermek kapcsolat – így az apa-fiú viszony – maga oldás és kötés. Egy vérből valók vagyunk, a szüleink nevelnek fel bennünket: a biológiai kapocs és az a kapocs, amit a családi közösség jelent, olyan szoros „kötés”, mely míg élünk, fennmarad. Ezt a szoros kapcsolatot életünk folyamán több „oldás” szabályozza mind a két fél részéről. Gondoljuk csak végig! Oldás az anya részéről, mikor elválasztja szopó csecsemőjét. Oldás a gyermek részéről, mikor elkezd járni, és egyre messzebbre megy anyjától. Kisiskolásként lesz először fontos számunkra, hogy örömünket leljük az együttes játékban és barátságok kialakításában. Kamaszkorban szüleink végleg kihullanak a félistenek sorából, kritikus szemmel egyre inkább emberi, esendő vonásaik kerülnek előtérbe. A szerelemmel és a szexualitással az intimitásnak olyan szférája nyílik meg előttünk, amely korábban ismeretlen volt, s amely szorosságát tekintve még a családi kapcsolatokban megengedett érintkezésen is túlmegy. Végül felnőve külön is költözünk szüleinktől, s mi is saját családot alapítunk.

Ugyanakkor a szülőkhöz fűződő viszonyunk csupa újabb és újabb „kötés”. Miután a csecsemő érzékeny lesz arra, hogy a családtagokat megkülönböztesse, már nem lehet bárkinek a kezébe nyomni: a korai kötődést felváltja a ragaszkodás, mely kifejezetten az anya, apa (gondozó) személyének szól. Szüleinkhez köt az is, ahogyan például a biológiai nemünknek megfelelően kezdünk viselkedni. Tőlük tanuljuk meg, milyen egy „igazi férfi/ nő”. Nagymértékben hozzájuk köt az is, hogy kik és mik leszünk, milyen lesz a mi identitásunk. Egy gyermek lehetőségeit sokszor behatárolja az, hogy szüleinek mi adatott meg. Egy paraszti családban felnövő jó eséllyel maga is folytatja a földművelést, mert megtanulja, hogy tisztelni és szeretni kell a földet, stb. De lehet éppen ellenkezőleg is: egy paraszti sorban élő család minden megtakarított pénzét arra költi, hogy kitaníttassa egyik fiát. Ambrus családjában is ez történt.

Sajátos oldás és kötés ez, amely az első-generációs értelmiséget jellemzi. Ambrusban az orvos-lét oldás, eltávolodás, mert nem a családi hagyományokat folytatja, teljesen más módon éli az életét, más környezetben, más gondokkal, talán más gondolkodásmóddal. Lengyel novellájában az identitás és az apa-fiú viszony sajátos kapcsolódását láthatjuk. Ambrus az apjára emlékeztető professzor halála után nyugtalanná vált, érezte, erősen ideje volna már hazalátogatni. Ahogyan az öreg sebészt nagyon távol érezte magától, úgy valószínűleg apjától is igen messze szakadt. Amikor Ambrus ráébredt arra, hogy a professzor még mindig tud újat mutatni, olyasmit, ami őszinte csodálatot és tiszteletet vált ki belőle, szerette volna ezt elmondani az öregnek. Ám erre már nem kerülhetett sor annak halála miatt. Nagyon kínzó érzés, amikor egy ismerősünk (családtagunk) úgy távozik az élők sorából, hogy nem tudtunk valami fontosat elmondani a számára. Ambrus a műtét után jött rá arra, hogy ahogyan az öreg professzorhoz való hozzáállását át kell értékelnie, úgy a saját apjával való kapcsolatát is. Annál is inkább, mert még megteheti, hiszen apja még él. A hazalátogatás élménye ébreszti rá arra, hogy egész életét „csőlátóként” élte eddig. Lehet tisztelni és szeretni tőlünk nagyon különböző embereket, tanulni tőlük pedig egyenesen kötelező.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk eredetileg a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2006. 9., szeptemberi számában jelent meg.

A Apák és fiúk bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Milyen kínzó érzés lehetett ezeknek az embereknek az egész napi kőfejtés után azon gyötrődni, vajon mi történhetett odahaza? Vajon azon dühöngtek, hogy míg ők egy fabarakkban – amelynek deszkáin keresztülfúj a szél – forgolódnak fázva és álmatlanul, a feleségük odahaza már más karjában vigasztalódik? Vagy éppen aggódtak az otthon maradtakért? Miből élnek? Kap-e az asszony munkát? Van-e mit enniük? Nem bántják-e őket? Nem csúfolják-e a gyereküket az iskolában? Egyáltalán, mit gondolhat a fiuk, lányuk arról, hogy kicsoda az ő apjuk? Egy bűnöző vagy egy hős? Lehet, hogy egy idő után már senki nem gondolt semmire, a foglyok örültek, hogy végre este lett, és megpróbáltak aludni, hogy ne érezzék, milyen fáradtak és éhesek. A tábor élményével eltelve sokáig töprengtem ezen, és többek között Déry Tibor Szerelem című novellája jutott az eszembe.

Az írás – melyből később forgatókönyv és film is készült – egy hét évig bebörtönözött politikai fogoly, B. hazatérését beszéli el. B., aki másfél évet a halálraítéltek cellájában töltött, a börtönkapun kilépve izzadó homlokkal várta, hogy mikor állítják meg, és toloncolják vissza, rossz tréfát űzve vele. Amikor megpenészedett ruhájában villamosra szállt, és a jármű elindult vele, akkor „szólalt meg körülötte a világ”: a színek szinte „robbantak”, az emberek zsibongtak, nevetgéltek, a hidak újjáépültek, a fák szinte beszéltek. A világ pezsgő volt és színes, B. pedig nagyon idegennek érezte itt magát. A taxisofőrrel való utazás ennek az idegenségélménynek a feszültségéről beszélt annak ellenére, hogy a taxis, akinek a sógora szintén ült, nagyon tapintatosan bánt B-vel, készségesen cigarettáért szaladt a trafikba, fizetséget nem fogadott el, mondván, hogy B-nek még nagy szüksége lesz a pénzére.

Hazatérve B. szembesül azzal, hogy otthon is sok minden változott: házukba társbérlőket költöztettek, feleségének és gyermekének csak a cselédszobát hagyták meg, az asszony dolgozni jár. A szobában ülve megnyugszik az asszony illatától, ugyanakkor ott bujkál a félelem is, meg tudják-e őt újra szokni, fogják-e még szeretni. A találkozáskor a síró feleség karjában lassan oldódik bizonytalansága, dermedtsége, látja, hogy az asszony szereti, várt rá. „Veled éltem… A fiad is te voltál… Soha senki mást nem szerettem.” Ez az a szerelem, az a kétségek nélküli érzés, amelynek intenzitását, feltétel nélküliségét és egyszerűségét, máz nélküliségét csak az anya–gyermek szeretethez lehet hasonlítani. „Úgy nem változhattál meg, hogy ne szeresselek.” – mondja az asszony.

A novella a csúcspontját a mosdatási jelenetben éri el. Az asszony ágyat vet, lepedőre fekteti meztelen férjét, meleg vizet, szappant hoz és két törülközőt. Déry nem részletezi, hogyan mosdatja az asszony B-t, és mit éreztek akkor a szereplők. A novella egyszerű, szikár, tömör stílusában egy kamera objektivitásával és alaposságával tárja elénk a képet. „Az egész testet tetőtől talpig megmosdatta.” „Kétszer váltott vizet.” „B-nek olykor még meg-megreszketett a keze, de az arca már megnyugodott.” Tárgyilagos, s mégis milyen torokszorító mondatok. Mennyi mindenről árulkodnak. Le lehet-e mosni a másikról hét évnyi bezártságot, szenvedést, megaláztatást? Nyilvánvalóan nem. Mégis erős az igény a megtisztulásra.

Ahogyan az asszony két törülközővel kétszer váltott vízzel tetőtől talpig lemosdatja a férjét, az egyetlen férfit, akit egész életében szeretett, annak a görcsös vágynak a kifejeződésével találkozunk, hogy a törülközővel mintegy lesúrolja a másikról mindazt, amivel besározódott, mindazt, ami hét évig közibük állt. Ha a lélektan oldaláról nézzük a jelenetet, az emberi lélek mágikus gondolkodásmódjával, szimbólumképző erejével találkozunk itt: a test megtisztulásának aktusa a lélek megtisztulásának, megbékélésének vágyát hordozza magában. Ez a fizikai cselekvés valóban jótékony hatással bír, „… az arca már megnyugodott.”. Itt a mosdatás mély szimbolikájában legalább két fontos gesztus simul egybe. Aki megtisztul, a másik által tisztul meg. Nem marad egyedül a fájdalmával, szégyenével, kirekesztettségével. B. és a hitvese valóban párként működnek ebben az aktusban. Az egyik átengedi a testét, saját magát, a szégyenét, a kétségeit a másiknak, a másik számára pedig magától értetődő, hogy karjába fogja és megtartsa a társát, úgy, ahogy ő most van. A mosdatás rítusa ugyanakkor azt is kifejezi, hogy lezárult B. életének egy fejezete, s mostantól azzal az asszonnyal, akit szeret, egy új korszak kezdődik. Erre utalnak a novella befejező mondatai, melyek a soha el-nem-válást fejezik ki.

A logoterápia atyja, Viktor Frankl, aki maga is túlélte a haláltábort, azt vallja, hogy a lélek egészségének feltétele az, hogy legyen miért élni, az, hogy az ember célt lásson maga előtt. Ha valaki tudja, hogy az ő számára mi az élet értelme, a legmostohább körülményeket és a legnagyobb tragédiákat is képes túlélni, elviselni. B. börtönben töltött hét évét senki nem adja vissza, az ott elszenvedett kínzások és megaláztatások sebe talán soha nem gyógyul be. Mégis van miért, kiért élni. Van otthona, szerettei, akik akkor is bíztak benne és vártak rá, amikor évekre nyoma veszett, s talán még nem késő, hogy újabb gyermek szülessen szerelmükből, hogy tovább gazdagodjon kapcsolatuk. B. azt kérdezi, hogyan alszanak majd éjjel. „Egész éjjel velem maradsz? – Igen – mondta az asszony. – Minden éjjel, amíg élünk.”

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk eredeti változata megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2003. 2., februári számában.

A Déry Tibor: Szerelem bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

A németeknél a csukott szobaajtó elfogadott, az angoloknál épp ellenkezőleg, barátságtalan dolognak számít, ha valaki bezárkózik. Hogyan tudjuk szabályozni, hogy az embereket mennyire engedjük be saját belső tereinkbe? Mindenki ismer olyan embereket, akik mindenkinek azonnal sarkig tárják magukat, nem kell az ajtajukra se zár, se kilincs, a huzat is ki-be jár rajtuk. Ezeket az embereket minden nyitottságuk és barátságosságuk mellett nagyon sebezhetővé is teszi az, hogy semmiféle fokozatosságot, szabályozást, védelmet nem működtetnek. A másik végletet azok képezik, akik újabb csalódásoktól tartva jó előre bebiztosítják magukat, ezeregy lakattal védekeznek.

A lelki egészség szempontjából a legoptimálisabb állapot az, ha a személy megtanulja, kiben mennyire bízhat meg. Saját védelmünk, lelki békénk érdekében kellenek az ajtók, ugyanakkor kell, hogy kilincs és zár is legyen rajtuk. Hogy lehessen nyitni és csukni őket. Különben falakká válnak. És kellenek olyan emberek is körénk, akiket érdemesnek tartunk arra, hogy bebocsátást nyerjenek. Több ajtónk is van. Némelyik mögé talán saját magunk sem tudunk benézni.

Szabó Magda önéletrajzi ihletésű regényének főszereplője, Szeredás Emerenc saját, lakatra zárt ajtajának foglya lett. A szó fizikai és lelki értelmében egyaránt. Amikor az ajtó résnyire kinyílt, akkor kattant Emerenc csuklóján a saját maga gyártotta bilincs.

A regény szüzséjében, történetében nincs semmi rendkívüli: egy házaspárnak jó házvezetőnőt ajánlanak, egy nagy munkabírású idős asszonyt, aki sok évvel később otthonában agyvérzést kap, majd később, a kórházban meghal. Ami miatt Az ajtó című könyv hét magyar kiadást és harmincnégy nyelvre fordítást megért, az Szeredás Emerenc – hogy Szabó Magda kifejezését használjuk – „mitikus alakja”, és az a különös kapcsolat, amely az írónő és az öregasszony között a „csukott ajtón” keresztül szövődik, s mely az ajtó merevsége miatt, már az indulástól magában hordozza tragédiáját.

Vannak, akik a nagy sorscsapások alatt megtörnek, pszichiátriai betegségeket szereznek, alkoholizálásra adják a fejüket, embergyűlölővé válnak, öngyilkossággal kísérleteznek stb. Emerenc kislányként látta villámcsapástól szénné égett kis ikertestvéreit, akiket ő hozott el akkor otthonról, és látta anyját emiatt kútba ugrani. Gyermekként már cselédnek adták, gazdái kislányát, a zsidóüldözés elől menekített Évikét saját törvénytelen gyermekeként vitte falura, ott összeverték, szidták Emerencet, amiért szégyent hozott a családra. Később a férfiakban is csalódnia kellett, akit szeretett, bizalmába fogadott, az kifosztotta mindenéből. Az idős Emerenc rengeteget dolgozott, a munka mégis mindig maradt ideje hatalmas komatálakkal betegekhez járni, ruhája, házeleje mindig makulátlanul tiszta volt, mindig volt nála valami finomság, amit az ég tudja, mikor sütött, szerette és féltette az állatokat, mindig elsőként tudott meg minden hírt, őt az egész környék tisztelte, szerette, bizalmába fogadta. Emerenc a korábbi sorscsapások dacára erőben, egészségben sok munkával akár 100 évig is élhetett volna. Egy gyenge pontja azonban neki is volt: lakását titok fedte, oda teremtett lélek be nem tehette a lábát egyetlen nagyra becsült ismerősén: az alezredesen (és egyszer az írónőn) kívül.

Emerenc az őt ért sorscsapások során sem pszichotikus, sem alkoholista, sem embergyűlölő nem lett. Egy dolgot azonban nem tudott elviselni, azt, hogy ő maga ne csak adjon magából és abból, amije van, hanem olyan mély érzelmi kapcsolatot létesítsen valakivel, amelyet kölcsönös függőség, érzelmi egymásra utaltság és a folytonos adok-kapok szimmetriája jellemez. Emerenc kapcsolataiba nem fért bele az, hogy egyszer majd ő is segítségre szoruljon, és kiszolgáltatottságában önzetlen emberektől kapjon, visszakapjon valamit abból, amit az évtizedek során ő oly magától értetődő természetességgel adott. Ezer lakatra zárta lakását, mely első két, kilincsére felakasztott macskájának utódait védte, és azt a tárgyi hagyatékot, amelyet a kis Éva megmentéséért kapott a gazdag zsidó családtól. Ezer lakatra zárta emlékeit, fájdalmas múltját, halottait, s ezekkel együtt azt a természetes igényét is, hogy még egyszer az életben gyermeki módon szeressen, s viszontszeressék. Már csak azért a vágyáért élt, hogy elhunyt rokonainak maradványait összegyűjtse, s egy gyönyörű kriptában adja meg nekik a végtisztességet.

Azzal – okos és előrelátó öregasszony lévén – számolt, hogy meghalhat, így jó előre elrendezte hagyatékának sorsát, és arról is gondoskodott, hogy a kripta mindenképp megépüljön. Arra azonban nem gondolt, hogy a halál nem azonnal éri őt, hanem magatehetetlensége miatt megalázottan, a környék lakói előtt megszégyenülve, ép tudattal kell ácsorognia a halál kapujában. Bár idős volt, agyvérzése után élet és halál között ő maga választhatott. Az életbe vissza csak úgy vezetett út, ha elfogadja azok segítségét, akik szeretik őt – vagyis ha ajtót nyit. Emerenc idősödve talán egyedül az írónővel való ismeretségében hezitált azon, talán mégis érdemes volna nyitni. Magatehetetlen állapotában azt tapasztalta, ismét becsapták, kiszolgáltatták (annak ellenére érezte ezt, hogy az írónő állította „csapda” az egyetlen módja volt annak, hogy megmentse az ő életét). Így élet és halál között inkább választotta a halált, mint a másoknak való kiszolgáltatottságot. Nem mert többé bízni, ajtót nyitni sem. Még egy dolog volt, amivel az idős asszony nem számolt. Választásával nemcsak halált választott saját maga számára, hanem mardosó bűntudatot is annak számára, aki még jóval Emerenc halála után is tehetetlenül toporog álmaiban az öregasszony ajtaja előtt, s az idővel hadakozva elkeseredetten próbálgatja a nem nyíló lakatokat. De ez talán nem is érdekelte Emerencet.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2005. 11., novemberi számában.

A Lakatra zárt sorsok bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Ugyanakkor emberek tömegei élik le úgy az életüket, hogy életük legtöbb morális dilemmájában vállalható döntést hoznak, és erejüket, tehetségüket mások segítésének szentelik. Azokban a pillanatokban pedig, amit „történelminek” szokás nevezni, ők maguk is elszánt küzdelmet folytatnak, nemcsak az uralkodóik, akiknek a neve fennmarad. Vajon milyen lenne egy olyan történelemkönyv, amely bádogosokról, ácsokról, falusi tanítókról szól? Bizonyára izgalmas. Sőt, talán a mostanság sokat emlegetett „civil kurázsi” iránti tiszteletet és az alulról jövő kezdeményekhez való csatlakozás vágyát is növelné a felnövekvő generációkban.

Ha a történelemkönyveket – pl. Matuska Szilvesztertől eltekintve – nem is a kisemberek tettei írják, a szépirodalom szerencsére időről időre emléket állít azoknak a polgároknak, iparosoknak, földműveseknek, akik viharos időkben derekasan helytálltak. Nem kell messzire mennünk, elég csak Gárdonyi Egri csillagok c. művére gondolnunk, amelynek utolsó oldalain megtaláljuk név szerint felsorolva a várvédőket. Egy másik regény, Az ötödik pecsét egy huszadik századi történetben állít emléket a kisemberek nagyságának. A regényből film is készült, mely Fábry Zoltán rendezésével és legendás szereposztással a magyar filmművészet máig friss, izgalmas, értéket hordozó darabja, sőt nemzetközi sikerekre is szert tett.

Sánta Ferenc művében a nyilasterror napjaiban négy cimbora vérre menő eszmecseréket folytat egy fél liter bor mellett egy pesti kiskocsmában. Az olvasónak hamar feltűnhet, hogy az asztaltársaság összeszokott. Ezek a mesterek már régen ismerik, tisztelik és becsülik egymást, ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy az élet nagy dolgainak megbeszélése során folyamatosan egymást ugrassák, akár két légitámadás között is.

A vendéglátóüzletbe beházasodott Béla kolléga asztalánál Kovács, az istenfélő asztalos, Király úr, a könyvügynök, aki gyorsasága okán a „Svung” becenevet kapta és Gyuricza Miklós, az özvegy órásmester gyűlnek össze. Beszélgetésükbe a fél lábát a Don-kanyarnál elvesztett, különös, halk szavú fényképész kapcsolódik be.

Gyuricza úr – akiről a rossz nyelvek azt suttogják, hogy az órák javítása mellett igen zsenge korú lányok elcsábításával tölti az idejét – egy végtelenül egyszerű, ám annál nehezebb erkölcsi dilemma elé állítja az asztaltársaságot. Gondolatkísérletében arra kéri a résztvevőket, hogy képzeljék el, ütött az utolsó órájuk, és választaniuk kell két sors közül: Tomoceuszkakatitik vagy Gyugyuk lennének inkább?

Az előbbi egy uralkodó, aki minden földi jóban bővelkedik, alattvalóit kínozza, megöleti, gyermekeiket saját alantas céljaira használja. Tomoceuszkakatiti minden cselekedetében az állam törvényeinek és saját uralkodói jogainak megfelelően jár el, így minden, a kezéhez tapadó borzalom ellenére államában köztiszteletnek és őszinte megbecsülésnek örvend. Gyugyu pedig egy rabszolga, semmije sincs, és minden megtörténik vele, ami szörnyűség egy emberélet során előfordulhat. Gyugyu azonban minden őt ért tragédia ellenére elégedett emberként hal meg, mert boldoggá teszi az a tudat, hogy nem tapad bűn a lelkéhez.

Az asztaltársaság tagjai, noha egymás közt ostoba játéknak nevezik Gyuricza úr gondolatkísérletét, mégis tartózkodnak attól, hogy elhamarkodott ítéletet hozzanak saját döntésükről. Este aztán ki-ki felesége, szeretője mellett rágódik hosszú órákat az „ostoba játékon”, amely szót sem érdemelt. Egyedül az idegen fényképész jelenti be még a kocsmában azonnal, hogy ő természetesen Gyugyu lesz. Mivel úgy érzi, hogy a mesterek nem veszik őt komolyan, sértettségét azzal orvosolja, hogy másnap feljelenti a négy férfit a nyilasoknál. Így az erkölcsi dilemma gondolatkísérletből órák leforgása alatt élet-halál kérdés lesz.

A kihallgatásra behurcolt négy cimbora bekerül a hatalom fogaskerekei közé. A Tomoceuszkakatiti szerepben tetszelgő fiatal tiszt azonnal megöletné őket, mert a hatalom adta mérhetetlen gőgjében azt hiszi, megteheti ezt. Főnöke viszont – aki szintén uralkodót játszik – a terror egyik jól ismert módszerével bűnöst akar gyártani az áldozatokból: csak akkor engedi szabadon az órást és társait, ha azok önként megválnak ártatlanságukról. A megfélemlített, megkínzott férfiaknak az élet tálcán kínálja a lehetőséget, hogy válasszanak: Tomoceuszkakatitik lesznek vagy Gyugyuk. Mindegyikük azt teszi, amit a szíve diktál.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2010. 7.-8., július-augusztusi számában.

A Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Viktor Edman fiatal görög diplomata a Margitszigeti Nagyszállóban lakik, szintén diplomata édesapja Washingtonban él második feleségével, aki Svédországból származik. A fiú kedvesen töri a magyart, kék ruhában egy saját sofőrrel és Chevrolet-vel jár, drága cigarettát szív és jobbnál jobb éttermekben múlatja az időt fiatal nők társaságában. Ilyenkor kirakatja a kis görög zászlót az asztalra, és a pincérhez angol nyelven szólva Vat 69 fajtájú skót viszkit hozat. Nagyvonalúan ad borravalót, százassal (az abban az időben legnagyobb címletű papírpénzzel) fizet, és soha nem kér vissza. Rendszeresen eltűnik, ilyenkor azt mondja, Ferihegyre megy, ahol Washingtonba repülő gép várja. Bőrkötéses füzete tele van konzulok címeivel.

Egy szegényparaszt családból származó huszonéves fiú – talán Halák Bélának hívják – lakatos egy gyárban. Agyonmosott, foltozott munkaruhában dolgozik, arca borostás és olajos. Nyolc általánosa van, segédmunkásként kezdte, a gyárban lett betanított lakatos. 1600 forintot keres egy hónapban. Két pár cipője van. A gyárban a munkatársaknál gyorsabban és ügyesebben dolgozó fiúban felettesei látnak tehetséget és szorgalmat. Szívesen beiskoláznák, hogy előbb érettségit, aztán diplomát szerezzen. A lakatosfiú egy ágyat, pontosabban egy szalmazsákot bérel, a penészes fürdőszobában a rozsdás csapot naponta csak egyszer használhatja, reggel. Esténként fáradtan angol vagy francia szótárt lapozgat, magnóról idegen nyelvű szöveget hallgat, jegyzetel.

Mi késztet egy embert arra, hogy kettős életet éljen? Meddig lehet ezt játszani? Ahogyan a fiú lebukása után annak egyik főnöke megjegyezte, kétségtelen, hogy a hatvanas évek legvégén a külföldiek megkülönböztetett figyelmet élveztek a budapesti vendéglátó egységekben, és hogy a nők szívesebben ismerkedtek olyan férfivel, akinek van pénze, ráadásul a nyugati országhatár sem akadály számára. Viktor Edman minden partnernője úgy érezte, hogy most aztán megfogta az Isten lábát. Bár volt, aki szkeptikus volt a tekintetben, hogy megérdemli-e a rászakadt jót.

Így volt ezzel Juhász Katalin postáskisasszony is, az első partnernő, aki fiatal kora ellenére sokat csalódott, és elvált asszonyként már első este Mr. Edmané lett. Így aztán habár nem hitte, titkon mégiscsak remélte a házasságot. Végül az egész család magát költségekbe verve hoppon maradt az eljegyzési vacsorán a rokonság előtt.

Hasonlóképpen jár az egész Hűvös család is, akik eladósorba került leányuk „bugyogóját őrzik”: a fiatalok randevúján az anya, az apa és még két gyerek is megjelenik, a családtagok drága pénzen szerzett ruhákban, mint jelmezbálból odatévedt idegenek, úgy ülnek és várnak hiába a Margitszigeti Nagyszálló éttermében.

A mitesszeres képű Veronika, akit a boltos mutatott be, már maga keresi magának az igazságát. Féltékenységtől hajtva a fiú után megy, és a nyolcadik kerületi bérház kapujában a házmestertől tudja meg, hogy oda nem járnak diplomaták.

A fiúban, aki a bérházban lakik, és Mr. Viktor Edmannak adja ki magát, fel sem merül, hogy „játékával” ezeknek a lányoknak és hozzátartozóiknak kárt okozna. Mivel nem akar legfeljebb „egy szar magyar mérnök” lenni, keményen megdolgozik álságos világának sikeréért. Csalása majdnem tökéletesen felépített mestermű, személyisége egy olyan oldalának kibontakoztatása, amelyre „legálisan” esélye sem lenne.

Olyan helyekre jut el, ahol munkásként talán ki sem szolgálnák, a személyzet meghajol előtte. Olyan lányok esedeznek utána, akik egyébként szóba sem állnának vele. A diplomataszereppel való azonosulás lényeges vonása a gáláns nagyvonalúság, az úriemberség: Cinzano a házmesternek, virág a lányoknak, nagy borravalók, epehólyagműtét fizetése Veronikának, gyógyszerhozatás Hollandiából. Ahogyan barátja, a Chevrolet-t vezető fiú megfogalmazza: „Cipeled őket, kifizeted három nap alatt az egész havi kereseted. Szerintem nem is kefélsz velük, csak nyomod a süket sódert.”

Nem cél párt találni, nem cél megnyílni és felolvadni valaki másban, nem cél fizikai értelemben megszerezni a másikat. A cél: Mr. Viktor Edman diplomata bőrébe bújni (a keresztnév megválasztása is beszédes, a Viktor magyarul „győzőt” jelent). És így kipróbálni, végig élni mindent, amit egy magyar lakatos nem tehet meg. Ez a fiú keresi a merész kihívásokat, vágyik az elismerésre, és magányos farkasként munkahelyi és otthoni környezete ellenérzését kivívva járja a maga útját.

A diplomataszerepbe bújás nemcsak énje egy megvalósíthatatlan lehetőségének kipróbálása, hanem intellektuális és fizikai kihívás is. Az alacsony termetű fiú (ennek szintén szerepe van abban, hogy „nagyobb” szeretne lenni) a gyárban nehéz fizikai munkát végez, miközben szilván él. Nappal a gép mellett áll, éjjel tanul vagy randevúzik, és szenvedélyét úgy éli ki, hogy soha egy percet nem késik a munkahelyéről. Maguk a találkozások folyamatosan magukban hordják a lebukás veszélyét.

A Mr. Edmant alakító lakatos igazi csaló módjára játszik áldozataival. Kitérő válaszaiban, melyekben nagy segítségére van a tettetett nyelvi nehézség, nem téved olyan területre, amelyet nem ismer eléggé. Sőt a diplomaták életéről szóló tudását sajátosan és váratlan időközönként elegyíti a valóság egy-egy darabjával. Így még kedvesebb és kiismerhetetlenebb a lányok számára. Ha elmondja, hogy Dunapatajon született a temető mögött, hogy ha nincs pénze, szilvát eszik, vagy hogy ő egy szélhámos, mindenki csak nevet rajta.

E kegyetlen játék akkor fordul komolyra, sőt már-már alig leplezettre, amikor Mr. Edman életébe beköszönt „Nyár”, a magas, sudár Karácsony Nagy Zsuzsanna, aki legalább annyira tehetséges és elszánt a külvilág számára eljátszott szerep fenntartásában, mint a lakatos fiú.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk eredeti változata megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2009. 7-8., július-augusztusi számában.

A Nem mind arany, ami fénylik bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Az intelligencia kutatásának egyik mélypontján hangzott el a viccnek is beillő, azóta szállóigévé vált mondás. „Mi az intelligencia?” „Amit az intelligenciateszt mér.” Sok mítosz kapcsolódik az emberi elme működésének kapacitásához, korlátaihoz és kihasználatlanságához. Ugyanakkor csak az utóbbi két évtizedben kezd igazán a pszichológiai kutatások középpontjába kerülni az, hogy a mért IQ mellett milyen más tényezők kellenek még az életben való boldoguláshoz, a sikerességhez és a boldogsághoz. Ezek a tényezők – többek között az érzelmi intelligencia is – legalább olyan fontosak, mint az IQ.

Mi történne, ha a náci Németország mintájára követendő példává válna, hogy az államok lakosságát csak szép, okos és egészséges emberek alkossák? Az értelmi fogyatékosoknak csak egy agyműtétre kellene befeküdniük a kórházba, és fel is lehetne számolni az őket ellátó intézményeket, mert a tudomány és a technika jóvoltából csupa Übermensch szaladgálna köztünk. Egy gondolatkísérlet erejéig Daniel Keyes élte bele magát egy ilyen helyzetbe, Virágot Algernonnak című könyvéből azóta filmet is készítettek.

A regény főszereplője, Charlie Gordon értelmi fogyatékos fiatalember, aki egy pékműhelyben dolgozik, és kisegítő iskolába jár. Naplójából, melyben „előmeneteli jelentések” sorakoznak, életének talán legfontosabb fordulatát ismerjük meg. Egy tudóscsoport őt választja ki egy olyan műtéti beavatkozáshoz, amelytől az intelligencia nagymértékű növekedése várható. A kísérlet állatokon már sikerült, így született meg a világ legokosabb fehér egere: Algernon, aki „észveszejtő” sebességgel tudott végigmenni bármilyen bonyolult labirintuson.

Charlie legelső feljegyzései Fülig Jimmy, a híres Rejtő-figura helyesírására emlékeztetnek. Ezen írásokból arról tájékozódhat az olvasó, hogy Charlie intellektusával az orvosi és pszichológiai vizsgálatok során reménytelen esetnek bizonyult. Vagyis ideális alanynak tűnt egy olyan „kísérleti nyúl” szerep betöltésére, mint amilyen Algernon is volt.

A fiatalember naplója alapján napról napra nyomon követhetjük életének változását. A műtét elvégzése – Charles őszinte bánatára – nem jelentette automatikusan a megokosodását. A beavatkozás révén a fiú nem tudást kapott, hanem fejlődési lehetőséget, amellyel neki magának kellett élnie. Először tanári segítséggel, majd autodidakta módon kellett elsajátítania azokat az ismereteket, tudományokat, nyelveket stb., amelyeket más az iskolában tanul. Charlie a gondolkodás fejlődésének fontos mérföldkövét lépte át, amikor életében először le tudta győzni az egeret a labirintusban. Innen már csak egy ugrás volt, hogy „felérje ésszel” annak a kutatási programnak az anyagát, amelynek része és egy idő után szenvedő alanya volt ő is. Sőt, hogy annak továbbfejlesztésén dolgozzon, és ha kell, szanszkritul olvasson hozzá szakirodalmat. A kísérletnek ez a része, úgy tűnt, remekül sikerült, ugyanakkor egy ember jó mentális színvonala korántsem jelenti azt, hogy az illető sikeres az életben. Így volt ez Charlie-val is. Megnövekedett agykapacitása lehetővé tette, hogy olyan dolgokat lásson meg, melyeket korábban sosem. Például azt, hogy a pékműhely vezetőjét, akit rendkívül szeretett, az alkalmazottak, Charlie barátai rendszeresen meglopják. Így a csillogó elmeéllel rendelkező, de néhány hete még mentálisan retardált ember egy morális dilemma kellős közepén találja magát.

A nőkkel sem sokkal könnyebb a helyzet. Akár egy kamasz fiúnál, Charlie fejlődésében is külön utat jár egy darabig a vágy tárgya és a beteljesülés. Susan, a tanárnő, aki ismeri Charlie életét, méltó társa lehet a „megokosodott” férfinek. Ugyanakkor a nemiség annyi különös érzéssel, félelemmel, homályos, baljós emlékkel önti nyakon a férfit, hogy Charlie számára „első körben” az ideális partner egy hanyag, ledér, de nagyon eredeti és elfogadó festőnő: Fay lesz. Mellette nincs tétje semminek, Fay-jel nem kell tervezni, nem kell vele egy egész életet megosztani, csak a pillanatot élvezni.

Miközben Charlie elméje egyre feljebb szárnyal, ő maga esetlenül bukdácsol abban a társas térben, amely volt munkatársaiból, a laboratórium dolgozóiból és egykori családjából tevődik össze. Eközben egyre több emléke bukkan elő a semmiből, egyre több álmára képes visszaemlékezni. Így korábbi életének egyre több részletét sikerül mozaikszerűen összerakni. Saját sorsának megismerése – ez az igazán embert próbáló feladat. Meddig terjed az önazonosság? Hogyan tudja egy ember egységes élettörténetbe illeszteni sorsának két, egymással szöges ellentétben álló darabját, melyek között egy agyműtét a cezúra?

Charlie ezzel a feladattal tökéletesen egyedül marad. A kutatók hiába járatosak a pszichodiagnosztikában és feltehetően valamilyen analitikus személyiségelméletben. Segítség helyett éppen ők okozzák Charlie-nak a legnagyobb fájdalmat és csalódást. Úgy beszélnek a fiatalemberről, mintha az ő „gyártmányuk” volna, mintha a műtét előtt nem is létezett volna.

Charlie azonban megelégelte az önelégült tudósok beszámolóját, és Algernont kieresztve a ketrecből megszökött az előadásról. A tudományos kutatások egyik tipikus problémája húzta keresztül az eredeti kísérleti tervet. Mi történik akkor, ha nem várt fordulat következik be? Hogyan módosíthatja ez a kutatás további menetét? Amivel a tudósok nem számoltak, az az emberi tényező volt. Charlie nem (fiziológiai és egyéb vizsgálatokból nyert) nyomtatott adathalmaz. Hanem egy érző, gondolkodó, létének folytonosságát kereső ember, aki ha úgy tartja kedve, meg is gondolhatja magát, és elzárkózhat attól, hogy további kísérleteket végezzenek rajta. Sajnos ezt a szempontot nemcsak egy sci-fiben, de a valóságban is újra és újra szem elől tévesztik azok, akik etikai kívánalmakat figyelembe nem véve a tudományok bűvöletében élnek. Charlie ismét értelmi fogyatékossá válva érzelmi intelligenciájáról tesz tanúbizonyságot, amikor arra kéri az embereket, ha tehetik, vigyenek Algernon sírjára virágot, mert a szeretet és a tisztelet agykapacitástól függetlenül minden élőlénynek jár.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk eredetileg a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2006. 9., szeptemberi számában jelent meg.

A Egy kísérleti nyúl feljegyzései bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Hogyan válnak a nők anyává? Mindenki másképp – válaszolhatnánk röviden.Van, akiben az a gondolat, vágy fogan meg először, hogy szeretné, ha élete folytatódna valaki másban; ha lenne, akit gondozhat, szerethet, testével táplálhat. Akár tervezett, akár véletlenszerűen bekövetkezett várandós állapotról van szó, a kilenc hónap során a nők rengeteg testi-lelki változáson mennek keresztül. Ezek a változások a kismamák figyelmét időről időre befelé fordítják, és segítik azt az átalakulást, amelynek révén megszülető csecsemőjük rendelkezésére állnak majd, minden egyéb elfoglaltságot, a normál élet ritmusát is háttérbe szorítva. Maga a vajúdás és a szülés is fontos mérföldköve ennek a folyamatnak.

Ugyanakkor anyák beszámolóiból gyakran hallható, olvasható egy-egy elkeseredett vélemény. Sokan nagy várakozással készülnek az anyaságukra, először kislányként, később tisztes házasságra lépve férjükkel, aztán a várandósság idején szakirodalmat bújva, orvosi vizsgálatokat kívülről fújva, és automatikusan várják azt a katartikus, mindent elsöprő élményt, amiről annyit hallottak, olvastak. S katartikus élmény helyett minden mintha valaki mással történne. Kezükbe adják gyermeküket, s ők saját magukat vádolják, vagy a hormonokat okolják, mert nem érzik magukat automatikusan anyának. És akkor még nem is szóltunk arról, mi van azokkal, akik örökbe fogadni kényszerülnek…

Bertolt Brecht az ószövetségi Salamon király történetét alapul véve A kaukázusi krétakörben tárja az olvasó/néző elé, kiből és hogyan lesz „igazi” anya. A történet keretéül egy vita szolgál: a fasiszta csapatok kivonulása után Grúzia egy völgyéért két kolhoz tagjai vetélkednek: a kecsketenyésztők, akik a megszállás előtt a területet birtokolták, és a szomszédos gyümölcstermesztők, akik termőfákkal szeretnék betelepíteni a völgyet, öntözőrendszert tervezve oda. Az Állami Újjáépítési Bizottság fővárosi szakértője és a vitatkozó felek számára egy énekes és színtársulata ad elő zenés darabot, melynek témája a vitatkozók problémájának kellős közepébe talál. A színielőadásban egy grúz polgárháború jelenik meg a nézők előtt, annak minden borzalmával. Húsvét vasárnapján Abasvili, a perzsa háborút elvesztett kormányzó ellen lázadást szítanak, őt magát lefejezik, palotája lángokban áll, az uralkodó osztályhoz tartozók fejvesztve menekülnek, sokan közülük szintén a csőcselék martalékává válnak. Mint minden válsághelyzetben, a meglévő rend a feje tetejére áll, ilyenkor derül ki, ki az, aki forog, mint a szélkakas az éppen hatalmon lévők irányába, és ki képes megőrizni emberségét.

Natela, a kormányzóné legnagyobb gondja, hogy mely ruháit csomagoltassa, azt is nehezen érti meg, hogy nem lesz kocsi a poggyásza szállítására. Vele együtt szélnek széled udvartartása, és a kormányzóné újszülött gyermekéről – akinek pár órával korábban még az egész birodalom csodájára járt – mindenki megfeledkezik, vagy legalábbis úgy tesz. A szárazdajka „Fogd egy pillanatig!” felszólítással egy konyhalány, Gruse kezébe nyomja a gyereket. A földön járó szakácsné nem jár messze a valóságtól, amikor odaveti a konyhalánynak: „Én azt mondom neked, ha ez a gyerek leprás volna, akkor se lehetne veszedelmesebb.”

Brecht nagyon érzékenyen mutatja be annak a belső útnak az állomásait, amelynek során a még nem szült, egyszerű kis cselédlányban a gyermek iránt elszakíthatatlan kötelék szövődik. Először idegenként csak betakargatja az alvó gyermeket, és szalad összecsomagolni saját holmiját, hogy a polgárháború befejeztéig biztonságos helyre húzódva várja meg vőlegényét, Szimont. Kifelé menet még egyszer visszanéz, ott van-e Micheil, a gyermek. Ekkor hallani véli, hogy a gyermek szól hozzá.

„… nem ám szönyörögve, de tiszta beszéddel:
Tudd meg asszony, ki meg nem hallja a segélykiáltást,
Hanem tovább megy, siket fülekkel: az soha többé
Nem hallhatja a kedves halk szavát, sem a
Hajnali rigófüttyöt, sem a fáradt szüretelők
Megkönnyebbült sóhaját, ha vecsernyeharang szól.”

Gruse visszamegy, hogy még egyszer lássa. Tejet hoz neki, virraszt mellette egy éjszakát arra várva, hogy valaki majdcsak leváltja, végül magához emeli és elviszi. A gyermekre katonák vadásznak, így megpróbálja biztonságos helyen hagyni. Szerény kis keresetét mind rákölti, hogy tejet és szállást adhasson neki, vállalja a megaláztatásokat, egy parasztasszonyt győzköd, hogy vallja magáénak Micheilt, sőt még egy vértest is leüt, nehogy kiderüljön a csecsemő titka. A parasztasszony háza előtt letéve élő csomagját még ambivalens érzések gyötrik: fáj az elválás, de örül is annak, hogy megszabadul valamitől, ami nem az ő életének része. Az őrvezető leültése után nagyobb veszélybe már nem is sodorhatja magát, sorsa a gyermekével ekkor fonódik teljesen össze. A következő „stációnál”, a Janga-Tau gleccser partján már így énekel a gyermeknek.

„Mert nem vállal senki sem
Vállallak én téged
… Mert cipeltelek sokat
S a lábam sebes lett
S mert oly drága volt a tej
Megszerettelek.
(Már el nem eresztlek.)
Szép kis inged eldobom
Rongyokba tekerlek
Gleccservízben moslak és
Keresztellek én meg.
(Ezt is túl kell élned.)”

Gruse ezen az úton érik a sajátjaként szeretett Micheil felelősségteljes anyjává, személyes sorsa a magáról önállóan gondoskodni nem tudó gyermek jólléte alá rendelődik. A „szakítópróbában” épp ez segíti őt ahhoz, hogy aztán maga mellett tudhasson mindenkit, akit szeret. Noha Brecht igen távoli világba teszi történetét, az anyai identitás megszerzése gyakran hasonlóképp megy végbe a hétköznapi életben is.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk eredeti változata a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2011. 7-8., július-augusztusi számában jelent meg.

A Anyává születni bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Pár évvel ezelőtt jött létre a Mentsük meg a férfiakat! mozgalom. Életre hívásának oka az a különös és egyben riasztó tény, hogy ma a magyar férfiak életkilátásai rosszabbak, mint a II. Világháború után. A kutatók szerint a krónikus stressz és az azzal való megküzdő készségek elégtelensége hihetetlen nagymértékben hozzájárul a magas halálozási rátához. A hagyományok, társadalmi szabályok szinte kisgyermekkortól más mozgásteret adnak az érzelmek kifejezésének és a viselkedésnek a fiúknál és a lányoknál. Már egy óvodás korban lévő kisfiú sírását is azzal csitítják el, hogy „katonadolog!”. A férfiaktól elvárják, hogy az élet számos, a nők által ismert területén otthon legyenek, ugyanakkor a nevetségessé válás veszélye éppen a feminin vonások, állapotok kimutatásakor fenyegeti őket leginkább.

A társadalmi elvárásokat jól tükrözik a kulturális termékek is. Akár a „magas” kultúrát képviselő regényirodalmat, akár tömegigényeket kiszolgáló kasszasikerfilmeket nézzük, az „igazi” férfiak „tökös macsók”, akik akár életüket kockáztatva is legyőzik az ellenséget, és megmentik a magatehetetlen, passzivitásra ítélt női főszereplőt.

Jóval kevésbé találkozunk olyan alkotásokkal, amelyekben férfiak őszintén kifejezik belső állapotaikat, megosztják feszültségeiket. Irodalmi művekben szerelmi vallomásokat még gyakran láthatunk, a haza állapota feletti aggódás is elfogadott, tiszteletre méltó érzésnek számít, arra azonban alig akad irodalmi példa, hogy egy férfi másokkal megossza szorongásait a saját életét, kapcsolatait, tágabb életterét fenyegető veszteségek közeledésekor.

Radnóti Miklós egészen sajátos helyet foglal el e tekintetben az irodalomtörténetben. Férfiként nézett szembe a halál fenyegetésével és eljövetelével, nem menekült az országból, ahogyan ezt mások tették, ugyanakkor azoknak a frusztráló érzéseknek egészen széles spektrumát élte meg és fejezte ki, amelyről a férfiaknak „nem szokás” beszélni, különösen nem nők előtt.

A Két karodban című versének első fele a páros lét kölcsönösségét tárja elénk. Ugyanazt a biztonságot, nyugalmat éli meg a pár férfi- és nőtagja. A másik karjában lehet ringatózni csöndesen, lehet gyermeknek lenni, hallgatagnak lenni és a másikat hallgatni, ölelni és ölelve lenni. A másikkal való ölelkezésben ad és kap az ember támogatást, akár férfi, akár nő. A vers második felében a költő túllép a kölcsönösség oda-vissza működő jótékony hatásán.

„Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.

Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.”

A halál felé vezető úton egyedül megy tovább, ebben a sorsban nem osztozik a társ, jelenléte, közelsége azonban olyan biztonságot, meghittséget nyújt, amelynek segítségével elviselhetővé válik a lét bizonytalansága és az élet végével való szembenézés.

Radnóti e verset 1941-ben írta, amikor a munkaszolgálatok pusztító hatása és a halál közelsége fizikai valóságként volt jelen az életében. Fiatal felnőtt korban – hacsak nincs háború és nem fenyegeti az illetőt halálos betegség – általában nem kell számot vetni az élet végének közelségével, azonban később mindannyiunk osztályrésze a halállal való szembenézés. Noha mindenkinek magának kell végigmenni a létből a nemlétbe vezető úton, nagyon sokat jelent, ha nem vagyunk támasz nélkül, ha van olyan kapcsolat, amely intimitásával, szeretetteljességével képes oldani félelmünket. A férfiak sem működnek ebben másképp. A kulturális tradíció elvárja a férfiaktól, hogy ne viselkedjenek „anyámasszony katonájaként”, így gyakran nehézséget okoz számukra, hogy kifejezzék a lét bizonytalansága okozta félelmeiket, szorongásaikat a nők felé. Holott ez gyógyító erővel bír.

Egy másik Radnóti-vers, a szintén 1941 áprilisából származó Tarkómon jobbkezeddel egy éjszakai rémálom perceit meséli el: a nappal fenyegető eseményei éjjel rémálmok formájában köszönnek vissza. Ebben a helyzetben az asszony simogató keze, nyugtató viselkedése teszi elviselhetővé azt, amin változtatni nem lehet.

„Te csitítottál drága s én ülve- alva tűrtem,
s hanyatt feküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.”

A halál közelsége és a háborús lét abszurditása olyan súlyok az élet mérlegserpenyőjében, amelyek képesek pontosan megmutatni azt, mit is jelent a béke, a család, a szerelem, a barátság, a megbecsültség. A halál árnyékának előrevetüléséből lehet csak igazán értékelni azt, ami van vagy volt. A Rejtettelek című versben a költő kincsként őrzi azokat az emlékképeket, amelyek békeidőben nap mint nap az élet megszokott részét képezték. A magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versében, a Tétova ódában ez a hétköznapi szakralitás kiterjed a tárgyak világára is.

„… a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.”

A Levél a hitveshez 1944 nyarának végén a Lager Heidenauban íródott. A költő a kétszer kettő józanságával gondolja végig életesélyeit, a hazakerülés valószínűségét. Szerelme, a kapcsolatba vetett hite nyújtja számára azt az erőforrást, amely a végsőkig segíti, hogy kitartson. Fogolytáborban lenni extrém életesemény. A szilárd, bensőséges férfi-nő kapcsolatban bízni az élet megpróbáltatásaikor és ezt kifejezésre juttatni azonban olyan lehetőség, amely mindenki számára adott. A férfiaknak érdemes élni vele, a nőknek pedig érdemes a körülöttük élő és nehézségekkel küszködő férfiakat arra biztatni, hogy merjék megnyitni magukat.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2009. 5.-6., május-júniusi számában.

A Az egzisztenciális fenyegetettség megélése férfiaknál bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

A nyár, a kánikula magában hordozza annak elmúlását is. Valaminek a tetőpontján lenni roppant felemelő érzés, ugyanakkor óhatatlanul jelen van annak tudata is bennünk, hogy innen már csak lefelé vezet az út. S noha még semmi sem mutatkozik a hidegből, a sarat hozó esőből, az emberben mégis ott bujkál a szorongás, hogy aminek ma örülünk, az holnap nem lesz már talán. Ady költeményének minden versszakában is ez az éles kettősség van jelen, egymással látszólag össze nem férő dolgok feszülnek egymásnak. Az általa oly szeretett Párizsról ír, nyárról, tréfás falevelekről, a kacagva szaladó Őszről, mégis minden sorában ott az elmúlás döbbenete. Rímekbe szedte azt a sokunk számára ismerős pillanatot, amikor egy ártatlan sétán olyasvalamit értünk meg, ami látszólag távol áll a mindennapi életünktől, s mégis alapvetően befolyásolja annak minőségét. E felismerés alatt nemcsak a költő, hanem mi is úgy görnyedezünk, mint a versben a „nyögő lombok”.

Az ember az egyetlen élőlény, amely szembesülni tud önnön létével és létének végességével. A növények nem tudják, hogy vannak, az állatok nem készülnek arra, hogy egyszer majd meghalnak. Annak tudása, hogy most létezünk, évek, évtizedek múltán pedig csak por marad utánunk, kizárólag az ember sajátja. A halál életünk fontos állomása. Nemcsak azért, mert ezután már nem leszünk (testi értelemben legalábbis), hanem azért is, mert ez az a sarokkő, az a végpont, ahonnan nézve egész életünk értelmet nyer.

A lét a nemlét által válik megfoghatóvá, saját egzisztenciánk saját elkövetkezendő halálunk által lesz megfoghatóvá. Mindenki életében vannak olyan „metafizikai percek”, amikor az embert – akárcsak Adyt a Szent Mihály útján – látszólag minden ok nélkül megrohanják életről, halálról, Istenről, szerelemről, a lét folytatódásáról, stb. szóló gondolatok. Ezek a magányos elmélkedések döntő hatást gyakorolhatnak egész későbbi életünkre. Annak megértése, felismerése, hogy lesz egy olyan végpont, amelyen túl mi már nem leszünk, vagy nem tudjuk, mi történik velünk, érdekes módon nem a kétségbeesést hozza el számunkra, hanem az „itt és most”-ban élés fontosságát. Éppen a halál megértése révén kezdhetünk tudatosan figyelni arra, hogyan is élünk, melyek a számunkra igazán fontos dolgok, morális értelemben milyen következményei vannak tetteinknek stb.

A halál nem a semmit hozza el, hanem a választás szabadságát. Akinek az Ősz olyat súg, hogy abba a Szent Mihály útja beleremeg, az kétféleképpen élheti tovább az életét. 1. Nem vesz tudomást a lelkében történtekről, megpróbálja azt minél mélyebbre süllyeszteni magában. 2. Felismeri ember létéből fakadó szabadságát, és választ: olyan minőségű életet, hogy ha végül eljön a halál, nyugodtan hunyhassa be a szemét, mert értékesen használta fel a neki jutott idő (bármilyen hosszúságú legyen is az).

A tudomásul nem vételre számos példa kínálkozik, nézzünk csak jól körül! Aki magát egyre hangosabb, erőteljesebb ingerekkel veszi körbe, csak hogy ne hallja, amit a belseje szeretne mondani, az egyre több idejét, energiáját öli bele abba a hiábavaló próbálkozásba, hogy felejteni tudja azt a pillanatot, amikor „súgott neki az Ősz”. A fogyasztói kultúra tenger lehetőséget kínál az önmagunk elől való menekülésre.  A lét felelőssége elől menekülő, felejteni akaró embernek pedig bármi megfelel, amivel elnyomhatja belső hangjait.

Akár felvállaljuk metafizikai töprengéseink hozadékát, akár nem, egyetlenegy dolgot nem tehetünk: nem tudunk úgy tovább élni, mint korábban, „naivan”, mint a növények, állatok, akik nincsenek tisztában életük végességével. Az ősz nemcsak az elmúlás jelképe, hanem a betakarítás ideje is. A tél közeledtével olyanok leszünk, mint a tücsök meg a hangya. Attól függően, hogy ki hogyan sáfárkodott idejével, erejével, tehetségével. Erik Erikson szerint az időskorra az integráció vagy a kétségbeesés lesz jellemző. Aki tartalmasan élt, azt tapasztalatai, élményei „gazdaggá teszik”, aki viszont öregkorában jön rá arra, hogy egész életét üres és felszínes dolgokkal töltötte, azon a kétségbeesés lesz úrrá, és félni fog a haláltól. Érdemes mindig nyitottnak lenni, hogy meghalljuk, súg-e a fülünkbe valamit az Ősz (vagy a Tavasz), legyen az akár jó, akár nyomasztó – ha megértjük, javunkra válik.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2004. 9., szeptemberi számában.

A A létezés terhe és ajándéka bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.