A neves etológus könyve bevezető részében említi meg, hogy munkáját a széles olvasóközönség számára írta egy korábban megjelent könyve,  Az emberi természet átdolgozásaként. Annak idején az eredeti szándéka az volt, hogy a pszichológiával, szociológiával, filozófiával, teológiával stb. foglalkozó szakembereknek olyan egyetemi tankönyvet készítsen, amely átfogó képet nyújt a humánetológiáról. Megdöbbenten tapasztalta ugyanis, hogy az embertudományokkal foglalkozók jelentős része vajmi keveset tud az evolúcióról. Az emberi természet oly mértékű érdeklődést váltott ki a biológiában nem járatos olvasók körében is, hogy szükségessé vált a kötet átdolgozása a szélesebb olvasóközönség számára.

A CSOPORT

Jelen kötet gondolatmenetének egyik lényeges, visszatérő eleme a csoport. A különböző majomfajok társas életén keresztül bepillantást nyerünk a genetikai adottságok és a környezet változatossága révén alakuló életközösségek tarka sokféleségébe. A makákók, bonobók, páviánok, csimpánzok csoportszerkezetének, a csoporttagok (hím-nőstény, anya-kölyök, domináns-önalávető) szokásainak ismertetése lehetőséget ad arra, hogy a szerző bemutassa, hogyan használja ki egy-egy faj a lehető legadaptívabb módon a biológiai meghatározottsága (pl. testméret) és a környezeti feltételek (pl. rendelkezésre álló táplálék mennyisége) szabta lehetőségeket. Azok a leírások, amelyek az emberszabásúak „elmeolvasó tevékenységéről”, vagyis a fajtársnak tulajdonított szándék kigondolásáról vagy éppen az eszközhasználatról szólnak, ahhoz segítik hozzá az olvasót, hogy emberként a természet részeként lássa magát, olyasvalakiként, aki rokon a majommal és a többi élőlénnyel is.

ÖNZETLENSÉG

A szerző szerint az emberek és az állatok közötti különbségek közül a leglényegesebb talán a közösség kialakításának képessége, igénye. Míg az állatoknak csak csoportjaik vannak, az emberek olyan közösségeket alkotnak, amelyekért gyakran hajlandóak az életüket is feláldozni, saját érdekeiket a csoport érdekei mögé helyezni. Darwin az ember származásában a moralitást vélte a legfontosabb evolúciós tényezőnek. Míg az állatoknál az altruizmus csak a rokonok között működik, mivel a saját élet veszélyeztetése a másikért így biztosítja mégis a gének továbbadását, addig az embernél a segítségnyújtás nem korlátozódik a közeli rokonokra. Ugyanakkor megfigyelték, hogy az emberi csoportokra az önzetlenség oly mértékben jellemző, amilyen mértékben a csoport tagjai ismerték egymást. E tekintetben az ipari társadalmak zárják a sort.

TÖRZSI VISZONYOKTÓL AZ IPARI TÁRSADALOMIG

Csányi kritikusan szemléli a modern társadalmak „fejlődését”. Az evolúció törzsi, vérségi kapcsolatok alapján szerveződő kisebb közösségekre „hitelesítette” az embert. A törzsek, nagycsaládok helyett családok, majd nukleáris családok jöttek létre. A nagyobb létszámú csoportok felülről szervezettek, és gyakran kis létszámú hatalmi érdekcsoport működteti őket. Azzal együtt, hogy a szerző elismeri, hogy az egyedüllét megélése nagy változatosságot mutat (vannak, akik jól, egészségesen tudnak így működni), soha olyan mértékű elidegenedettség, elmagányosodás nem jellemezte az emberiséget, mint ma.

AZ EGYSZEMÉLYES CSOPORT SZEMÉLYES KULTÚRÁJA

Az egyre szűkülő csoportméret legkisebb elemére, a magányosan élő emberre használja Csányi az „egyszemélyes csoport” fogalmát. A nagyobb csoport sok nemzedékén átadódó csoportnormák helyett az „egyszemélyes csoport” un. „személyes kultúrát” teremt magának. A sokféle csoport ugyanis lehetőséget teremt más kulturális normák megismerésére és átvételére. Így a hagyomány átvétele helyett az „egyszemélyes csoport” kutyul magának „személyes kultúrát”: átveszi, ami jöttében-mentében megtetszik neki teljesen idegen kultúrákból.

A modern fogyasztói társadalom működéséről szóló fejezetek valószínűleg nem ajándékozzák meg új gondolatokkal az olvasót. Érdekes viszont az a szemszög, amellyel a témához közelít. Csányi Vilmos nem hisz a felülről szerveződő csoportokban. A jól működő csoport mindig alulról szerveződik, vérségi alapon.

qwertygo képe a Pixabay -en.

SZABADSÁG. TÖRTÉNETISÉG

Felmerül a kérdés, ha jelentős mértékben meghatározzák a viselkedésünket a génjeink, fajunk biológiai adottságai, van-e szabadságunk, vagy egy Isten helyett az evolúció determinizmusa érvényesül mindenben, amit teszünk.

A szerző határozottan amellett foglal állást, hogy az ember szabad. Döntéseit maga hozza, és maga is kell, hogy vállalja érte a felelősséget. Biológiai adottságaink velünk születettek, nem tehetünk jobbat annál, mint hogy megpróbáljuk ezt elfogadni, és ennek talaján célokat kitűzni magunk elé. A személy a személy története. Az ember e történet számos pontján döntési helyzet elé kerül, ahol lehetősége van arra, hogy maga írja a saját történetét.

A könyv szerkezete jól tagolt, azzal együtt, hogy az egyes részek egy gondolati ívet követve építenek egymásra, a fejezetek önállóan is megállják a helyüket: az olvasó kedvére kalandozhat bennük a témák iránti érdeklődését követve. A humánetológia iránt érdeklődő olvasó egy tömör, a 2000 utáni évek tudományos, illetve tudományos ismeretterjesztő írásait felsoroló listából böngészhet magának újabb, izgalmasnak ígérkező olvasnivalót.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2008.5-6. május-júniusi számában jelent meg.

A Biológiai meghatározottság és személyes szabadság bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

A Függőség és kontroll – Drog, egyén, társadalom a magyarul hozzáférhető, kábítószerekről szóló kiadványok között nagyon előkelő helyet foglal el az átadott ismeretanyag tekintetében. Nemcsak a drogokról és fogyasztásukról, fogyasztóikról közöl ismereteket, hanem átfogó történeti áttekintést is ad arról, hogyan alakult a huszadik században a drogfogyasztás terjedése, milyen szubkultúrákat érintett, és hogyan változott az évtizedek folyamán a drogfogyasztás / drogfogyasztók társadalmi megítélése.

Nemcsak az ismeretterjesztés vezette Zinberget a droghasználathoz kapcsolódó tágabb társadalmi kontextus bemutatásához. A kutató saját elméletében a droghasználat szervesen kapcsolódik a társadalmi környezethez. Zinberg szerint annak megértéséhez, hogy hogyan lesz valaki illegális drogfogyasztó, három tényezőt kell figyelembe venni: magát a drogot, a személy attitűdjét, személyiségstruktúráját, ill. a fizikai és társas környezetet.

Zinberg rámutat arra, hogy a pszichológia (ezalatt ő leginkább a freudi pszichoanalízist és az én-analitikusokat érti) a droghasználat magyarázatában szinte kizárólag az individuumra és annak (korai) élettörténetére fókuszált. Úgy véli, csak kevés olyan munka született, amely a társadalmat, annak szokásaival, normáival, erkölcsi szabályozó szerepével, kontrollgyakorló hatásával bekapcsolta volna a kábítószer-használatról való tudományos gondolkodásba.

A társadalmi változások gyakran a technikai változások következményeiként jönnek létre. Ilyen volt például a huszadik században a szintetikus kábítószerek előállításának lehetősége, mely megnövelte a kábítószerekhez való hozzájutás lehetőségét. De míg a technikai fejlődés látványos, gyors változásokat hoz, az ennek nyomában járó társadalmi változások lassabban, sokszor rejtettebb módon mennek végbe.

Zinberg a társadalmi megítélés eltolódását – elsősorban a marihuánafogyasztás történetére építve – három generáció tapasztalatainak és társadalmi tanulásának folyamatában mutatja be. Ezek szerint az illegális drogok fogyasztóinak első nemzedékét a társadalom mindig deviánsnak ítéli meg, a drogfogyasztást gyakran erős szorongás kíséri.

A második nemzedék már nem lázadásból próbálkozik a drogokkal, hanem kíváncsi, és szembefordul a marihuánafogyasztással kapcsolatos sztereotípiákkal. Végül a marihuánafogyasztás megosztja a közgondolkodást, így – deviánsnak egyáltalán nem mondható – szélesebb rétegek kísérleteznek a szerhasználattal, amely kevesebb problémát okozó fogyasztási stílusok kialakulását teszi lehetővé.

4924546 képe a Pixabay -en.

A Függőség és kontroll több évtizednyi saját kutatás tapasztalatait összegzi (ezek részét képezik azok a mélyinterjúk is, amelyek egy-egy részletét olvashatjuk a kötetben, s amelyek a könyvet nagyon izgalmassá teszik). Zinberg rá mer kérdezni olyan alapvető fogalmak mibenlétére, mint a fogyasztás, a függőség vagy a drogabúzus, és ki meri jelenteni, milyen gyenge lábakon állnak a tudományosnak tűnő, nemzetközi szervezetek által elfogadott definíciók. A szerző a droghasználatról szerzett ismereteket saját magán átszűrve egy új fogalmi keretbe, a kontrollált drogfogyasztás elméletébe ágyazza. Ezzel nagyon sokat tesz azért, hogy mind a tudomány, mind a közgondolkodás megszabaduljon a drogfogyasztás körül keringő számos sztereotípiától és vaskos általánosítástól, s így mind a drogmegelőzés, mind a kezelés hatékonyabb lehessen.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk eredeti változata megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2005. 10., októberi számában.

A Függőség és kontroll bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

A gyermek érkezésére való felkészülés az utóbbi 100 évben nagyon alapvető változásokon ment keresztül. A nagycsalád mint életközösség a hagyomány útján adta tovább azokat a legfontosabb ismereteket, készségeket, amelyek a szülő nőt és környezetét átsegítik e megrendítő, nehézségekkel és szépségekkel teli időszakon. Ez a fajta áthagyományozódás – akárcsak a népköltészet vagy a paraszti konyha – minden lényegeset megtart, és minden esetleges, felesleges dolgot „kigyomlál”.

Napjaink gyermekvárásra, szülésre, csecsemőgondozásra való felkészítéséből éppen ez a „természetes szelekció” hiányzik. Nyomtatott és elektronikus magazinokban, internetes portálokon számos fontos ismeret (sőt társas támogatás is!) szerezhető, ugyanakkor a lányok, asszonyok – gyakran már hasukban a babával – egy sor olyan információval is „nyakon öntik” saját magukat, amely legfeljebb zavarodottságot okoz bennük.

A vizsgálatokról, várható eseményekről való információgyűjtés, a tárgyi eszközök beszerzése és a fizikai felkészülés mellett gyakran háttérbe szorul a belső történésekre való odafigyelés, befelé fordulás. Pedig igen termékeny időszak a kilenc hónap: rengeteg új tapasztalatot hoz, és sok korábbi élményt felszínre vet, mély családi viszonyokat borzolhat fel, és egyben lehetőséget teremt e kapcsolatok újrarendezésére annak, aki él ezzel a lehetőséggel.

Az idén megjelentetett Másállapot c. könyv éppen erre helyezi a hangsúlyt. Szerzője, a szociálpszichológiában járatos pszichoanalitikus Raphael-Leff maga is többszörös anya.

A szerző egyik központi fogalma, vagy úgy is mondhatnánk: munkamodellje a méhlepény paradigma. A kilenc hónap alatt az anya és magzata egy biológiai és pszichés egységet alkot. Raphael-Leff elméletében a placenta ennek a testi-lelki kapcsolatnak a szimbólumává válik. A kismamák között nagyon nagy egyéni különbségek vannak a tekintetben, hogy hogyan élik meg a születendő gyermekükkel való kapcsolatot, és a saját testüknek a babával való megosztását. Ez a spektrum a „parazita betolakodó” elviselésétől az idealizált „pocaklakó” befogadásáig terjed.

A szerző kutatásai és klinikai tapasztalatai alapján megpróbálta különböző osztályokba sorolni az anya-magzat kapcsolatot, illetve a várandós nőket aszerint, hogyan élik meg ezt a testi-lelki összekapcsoltságot. Megkülönböztet ösztönző, szabályozó és kölcsönös anyai modellt. Eszerint ösztönző az a nő, aki mindent alárendel a terhességnek és a születendő gyermek egészséges testi-lelki fejlődésének. Nagyon aktívan, tudatosan foglalkozik másállapotával, ebben az odaadó viszonyulásban a többi családtag és saját igényei teljesen a partvonalra szorulnak.

A szabályozó nő éppen ennek az ellentéte: megpróbál úgy élni, mintha mi sem történt volna, nem engedi, hogy születendő gyermeke az ő életének középpontjává váljon. Ő az, aki a legutolsó időkig bejár dolgozni, illetve minél hamarabb visszatér a munka világába, s tudatosan-tudattalanul elvárja, hogy a megérkezett újszülött olyan hamar belesimuljon egy már meglévő, megszokott rendbe, amilyen gyorsan csak telik tőle.

A harmadik, a kölcsönös típus az előbbi kettővel szemben tisztában van saját ellentmondásos érzéseivel, el is önti az anyaság érzése feletti öröm, ugyanakkor sajnálja is az életnek azokat a részeit, melyeket a gyermek megérkezésével maga mögött kell hagynia. Figyelme egyre inkább befelé fordul, ugyanakkor figyel a külvilágra is, párkapcsolatát nem eluralja, hanem új színekkel, tartalommal gazdagítja születendő gyermeke.

Természetesen ahány terhesség, annyiféle belső állapotmintázat létezik, nem lehet, és nem is kell senkit kizárólagosan egyik vagy másik csoportba sorolni, sőt akár egy terhességen belül is változhat az anyák beállítódása. Ez az osztályozási rendszer inkább abban nyújt segítséget, hogy felhasználásával jobban megértsünk belső folyamatokat: akár önismereti szinten, akár kutatásokban.

Tawny Nina Botha képe a Pixabay -en.

A kötet tartalma nagyon szerencsés együttesét alkotja azoknak az ismereteknek, amelyek laikus emberek érdeklődését felcsigázhatják, illetve amelyek a szakmabeliek számára fontos információkat hordoznak a várandósság lelki vonatkozásairól. A szerző ezeknek a lelki vonatkozásoknak tág körét tárgyalja. Így a vágyott gyermek fogantatását a szülők fejében, a tervezés, nem tervezés eseteit, az elképzelt fantáziagyermeket, akitől a hús-vér gyermek kibújásakor el kell köszönni, az apaságot, a terhesség alatti szexuális életet, magát a szülés élményét, a családi kapcsolatok megváltozását. Ez utóbbiak közül a leglényegesebb belső történés, hogy egy anya lányából anya lesz. Az első gyermekével várandós kismama a baba kihordása, megszülése által kikerül a gyerek-pozícióból, és ezután már ő maga felelős anyaként egy másik életért.

A kötet egyik legizgalmasabb része a terhesség során előforduló álmokkal ismerteti meg az olvasót. Az ebben az időszakban megsokasodott, élénk, néha ijesztő álmok kultúrától függetlenül tükrözik a terhesség ősi világának titkait: azokat az ősi közös tapasztalatokat, amelyek a termékeny, változó és megosztott testre vonatkoznak, a teremtés erejére, halálfélelemre, szeretetre és gyűlöletre. De megjelennek az álmokban a kismama személyes fantáziái, szorongásai is.

Raphael-Leff külön kitér a kismamákkal folytatott pszichoterápiára, mely nemcsak a szülészeti komplikációk, a szülés utáni depresszió vagy a gyermekbántalmazás valószínűségét csökkenti, hanem lehetőséget nyújt a gyermekvárással, szüléssel, szülővé válással kapcsolatos érzelmi nehézségek feldolgozására.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk Termékeny időszak címmel megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2010. 7-8., július – augusztusi számában.

A Terhesség, várandósság, másállapot bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Évekkel ezelőtt egy fővárosi buszjáraton menetrendszerűen feltűnt egy korosodó asszony, öltözéke alapján úgy tűnt, megállt felette az idő a hatvanas években, hegedűtokszagot árasztott magából, és egy kisrádiót szorongatott a füle tövénél, amivel a járművön föl-alá sétálva „telefonált”. Mint valami házi szellem, szinte hozzátartozott a régi Zuglóhoz, akárcsak a szétlőtt falú házak, a régi villamossínek, a lombok vagy a foghíjas macskakövek. Az utasok, akik egy buszon zötykölődtek vele, próbáltak nem figyelni rá, vagy – mint én is – bámulták az ingyen előadást. Mikor láttam, mindig elgondolkodtam, vajon mi lehet az ő története. Mi juttathat idáig egy embert? Vannak-e hozzátartozói, és ha igen, milyenek? Honnan tudja, melyik gombot kell nyomni a banki ügyintézésnél?

Edvard Munch: Hamu (1895). Forrás: Wikimedia, Public domain

A fejekben valamiképpen (nem túl jól) az a gondolat él, hogy vannak az egészségesek meg a betegek; a normálisok meg a nem normálisok. Ez utóbbiak helye pedig a pszichiátrián van. Holott egészség és betegség között nincsen éles határvonal. Akárcsak a körülöttünk lévő társas tér, a világirodalom is telis-tele van olyan személyekkel, akik kevésbé jól, vagy egyáltalán nem jól viszik az életüket; vagy nagyon jól vannak ugyan, csak épp isznak; vagy rosszul lesznek nyílt tereken; remek családanyák, csak éjjelente nem alszanak; vagy kiváló munkaerők, de képtelenek mély és tartós emberi kapcsolatokat kötni.

Két pszichiáter, Németh Attila és Moretti Magdolna egy eddig egyedülálló kötetet hoztak létre: egy irodalmi szöveggyűjteményt, amely sajátos látószögön keresztül tár elénk verseket, novellákat, regényrészleteket. Az olvasó pszichiátriai kórképekkel „ismerkedhet meg” olyan írók segítségével, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Bohumil Hrabal, August Strindberg, Tennessee Williams, Ingmar Bergman, Paolo Coelho – hogy csak néhány nevet idézzünk a legismertebbek közül.

A kötet szerkesztésénél a szerzők nagyon ügyeltek az áttekinthetőségre. A könyv tematikája jórészt a BNO-10 (a betegségek osztályozási rendszere) kategóriái mentén halad: bemutatva a demenciát, a szenvedélybetegségeket, a pszichotikus betegségeket, a hangulatzavarokat, a szorongásos zavarokat, az evészavarokat, az alvászavarokat, a szexuális zavarokat, a személyiségfejlődés zavarait, az értelmi fogyatékosságot, a pszichoszomatikus betegségeket és az organikus pszichoszindrómákat.

A szerzők érzékenységére és eredetiségére vall, hogy a könyv a BNO kategóriákon túl olyan betegségnek nem nevezhető, de sajátos nehézségekkel terhes élethelyzeteket is elénk tár, mint amilyen az időskor, a gyász állapota, a féltékenység vagy az öngyilkosság. A lelki zavarok bemutatásán túl rövid tájékoztatást kapunk e betegségek terápiájáról is, ill. bepillantást nyerhetünk az orvos-beteg kapcsolat világába, és azokba a helyzetekbe, amelyekben a segítő foglalkozást végzők lelki épsége és munkájának hatékonysága komoly veszélybe kerülhet.

A szerzők minden egyes fejezet elején rövid, tömör, közérthető ismertetést adnak az adott betegség mibenlétéről, jellemzőiről. Mint az Előszóból megtudhatjuk, szándékos ez a „szűkszavúság”, a „főszerep” maguké az irodalmi műveké. Ez utóbbiak alatt néhány értékes sort találunk útmutatásképpen arra nézve, hogy a szöveg mely részeiben összpontosul egy-egy kórkép tipikus vonása, jellegzetessége. A betegségek rövid ismertetését olvasva felmerül a kérdés, hogyan lehetne ezt a minőséget megőrizve lefaragni az olyan szakkifejezéseket, mint a pszichomotórium, introspekció vagy premorbid személyiség. Noha a kérdés jogos, a válasz a „talán sehogy”. (Esetleg a kötet végére érdemes volna egy rövid szószedetet összeállítani azokból a legfontosabb szakkifejezésekből, amelyek jelentésével a laikus olvasó gondban lehet.) A nyelvhasználat tekintetében nagy fába vágja a fejszéjét, aki új ismereteket akar átadni a nem szakmabéli közönségnek.

Kiknek érdemes fellapozni a könyvet?

Például azoknak, akik kontyos, fülklipszes, rádiókkal beszélgető néniket bámulnak buszokon, és szeretnének minél többet megérteni furcsa emberek rejtélyes viselkedéséből. Bármilyen különösen hangzik, nemcsak a laikusok számára lehet kitűnő olvasmány e könyv, hanem azoknak is, akik fiatal orvosként, klinikus pszichológusként heti 40 órát töltenek pszichiátriai osztályokon. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában a bűnök és a betegségek ismeretében való jártasság kapcsán arról ír, hogy az orvosnak nincsen szüksége arra, hogy minden betegségen ő maga is átessen ahhoz, hogy gyógyítani tudjon. Még elképzelni is érdekes egy saját élményekben bővelkedő: hallucináló, mániás-depressziós, kényszerbeteg, evészavaros, kóros játékszenvedélytől és álmatlanságtól szenvedő pszichiátert. Az irodalom hatalmas segítséget tud nyújtani a tekintetben, hogy átélhessünk olyan élményeket, amelyek a saját életünkből nem ismerősek, és néhány óra erejéig azonosulhatunk olyan hősökkel, akiknek személyisége a miénktől teljesen eltér. A „… ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja” kötetben szereplő írások élményanyagának jelentős része az írók / költők saját életében gyökerezik. Így az olvasó – pl. egy pályakezdő orvos – a leghitelesebb forrásból meríthet, amikor bele akar süppedni a szorongásba, bizarr hallucinálós élményeket próbál elképzelni, vagy egy beszűkült tudatállapotban lévő fiatalasszony öngyilkosság előtti napjairól alkot fogalmat magának.

A cím egy nagyon fontos tudásra, képességre hívja fel a figyelmet

Szövegeket olvasni nemcsak azért jó, hogy ismereteket szerezzünk a világról. A szövegek gyógyítani is tudnak. Azok, akik írják, „kimondják a rettenetet”: az érzések megfogalmazhatóvá, szavakba önthetőkké, bizonyos értelemben kezelhetőkké válnak. Az olvasók számára szintén gyógyító erővel bír a szöveg: egy-egy műben gyakran ráismerünk saját történetünkre, egy-egy ilyen „találkozás” a saját életünkre való jobb rálátással, „aha-élményekkel”, erővel és bátorítással ajándékozhat meg bennünket.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2006. 9., szeptemberi számában.

A „… ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja” bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Hallott-e már a kedves olvasó Székely Ilonáról, a Kaliforniában élő családterapeuta apácáról? Ha még nem, hát legfőbb ideje, hogy megismerje, ki is ő. Tudja-e, milyen gyógyszereket kap az értelmi fogyatékossággal élők egy tekintélyes hányada, és hogy mire fel kapják ezeket? A válasz valószínűleg: „Nem”. Mi jut eszébe, ha azt látja leírva: „reflektív klinikai szociális munka”? Ezek a kérdések első pillantásra igen partikulárisnak tűnnek. Második és sokadik pillantásra azonban kiderül, hogy testi, lelki jóllétünk, társadalomba ágyazottságunk alapjaihoz nagyon is kapcsolódnak.

Az Animula 2011-ben jelentette meg az addiktológiában járatos pszichiáter, pécsi egyetemi oktató, Kelemen Gábor új könyvét. A kötet tizennyolc olyan rövidebb írást tartalmaz, amelyek együttesen körvonalaznak egy viszonylag új tudományterületet és gyakorlati szaktudást: a reflektív klinikai szociális munkát. A szerző nagyon szép címet talált: „Átlendülés ” az a szó, amely megmutatja, mi az, amiben e cikkek egy irányba tartanak. Kelemen a könyv Előszavában fejti ki, hogy ez a cím arra a mozdulatra utal, amelynek eredményeképpen az egészségügy és a szociális szféra összekapcsolódik. Ez az összekapcsolódás, ez a lendület a letéteményese egyrészt annak, hogy a klinikumban egy multiprofesszionális team hatékonyan, magas szakmai színvonalon lássa el a kliensek segítését. Másrészt pedig ez a „lendület” hozhat új kérdésfelvetéseket, ötleteket, kritikai megfontolásokat az egészséggel, betegséggel kapcsolatos tudományos munkákban, az „átlendülés” az ember társadalmi-kulturális beágyazottságának hangsúlyozásával fontos alternatívája lehet a pszichét természettudományos eszközökkel vizsgáló medicinának és lélektannak.

1857643 képe a Pixabay -en.

A kötetet Előszó és Bevezetés nyitja. Az előbbiben Kelemen tömör összefoglalást ad a könyvben helyet kapott írásokról, az utóbbiban pedig egy remek és sűrű áttekintést kapunk a klinikai szociális munka mibenlétéről és fejlődéstörténetéről. Ezt követően a könyv négy nagyobb egységre tagolódik. A Korunk sajátos problémái olyan cikkek, recenziók gyűjteménye, amelyek egy-egy mentális rendellenesség történeti, szociológiai, tudománytörténeti hátterét járják körbe. Ahogyan az alaklélektan egy-egy közkedvelt vizuális jelenségét – pl. a Rubin-serleget – vizsgálva egyszer csak megcserélődik a figura és a háttér, Kelemen Gábor recenzióit olvasva is könnyen átbillen a figyelmünk: kinek a rendellenessége egy mentális zavar? Az egyéné? A kultúráé, amelyben él? A tudományos közösségé? Soha annyi borderline személyiségzavarral élő nem volt, mint most, kérdés, hogy ez a kor hogyan ágyaz meg az agressziónak, a belső üresség élményének, az indulatok késleltetni nem tudásának. Az önimádat kultúrája zöld utat ad a nárcisztikus személyek érvényesülésének, felvetődik a kérdés, hogy normális-e az, ami gyakori, ami általános. A tudomány, amelyre hagyatkozunk, szakmai protokollokkal szentesíti a női test medikalizálását, határt húz egészség és betegség között, és szemlélete alapvetően nem az „egész”-ség elérésének támogatására irányul, hanem a betegség felismerésére, helyrehozatalára vagy éppen tüneti kezelésre. Nem veszi figyelembe, hogy az ember nem egy soros kapcsolású karácsonyfa-izzósor, amelynek meg kell találni és kicserélni a kiégett elemét, hanem egy egyedi történettel bíró, érzelmekkel, vágyakkal, szociális szükségletekkel, különböző belső erőforrásokkal rendelkező személyiség.

Ezt a szálat viszi tovább a második nagy tematikus blokk, mely A pszichiátria szemléleti válsága címet viseli. Az itt helyet kapott négy írás kritikus szembenézés a pszichiátria mibenlétével, tárgyával, és a mai magyar egészségügyben érvényesülő mindennapi gyakorlattal. Amit a szerző leír, összhangban áll Buda Béla nemrég megjelent könyvének, Az elme gyógyítása című művének szellemiségével. Mindketten amellett érvelnek, hogy nem az antipszichiátria az, ami ezt a tudományágat aláaknázza, hanem azok a visszásságok, amelyek a kutatásban és a betegellátásban felütik a fejüket.

A harmadik rész: A módszertan kérdései a kötet szíve. Ahhoz, hogy a szociális munkások – és általában a segítő szakmában dolgozó szakemberek – jól végezzék a munkájukat, igen speciális készségekre kell szert tenniük, és nemcsak gyakorolni, de karban is kell tartani ezeket. Kelemen Thomas Szasszal vitatkozva áll ki amellett, hogy a kiképződés egyik sarokpontja a sajátélmény: az a folyamat, amelynek során a segítő maga is a páciens-szerepbe kerül, és ezáltal tesz szert ön ismeretre. Így jön létre az „orvos-gyógyszer”, csak így dolgozhat később saját személyiségével a segítő. Az önismeret mellett számos készség szükséges még, Kelemen ezek közül a reflektivitást emeli ki. A segítő saját szakmai munkájáról, a klienséről és az adott szakterülethez tartozó ismeretanyagról alapos, kitartó, elemző, a tapasztalatokat, felismeréseket a további munkába beépítő módon kell, hogy gondolkozzon. Kelemen eljátszik a szóval: a reflexív, vagyis az inger–válasz automatikusságát implikáló kifejezés mellőzésével is azt kívánja erősíteni, hogy nem mechanikus, hanem elgondolkodtató, mérlegelő, megvilágító mentális folyamatnak tartja a reflektív munkamódot. Ez a beállítódás szorosan kapcsolódik a dialógusban levéssel: saját magunkkal, a kliensekkel, a kollégákkal, a szupervízorral. A kötet utolsó része a szerző saját magán gyakorolt reflektivitásának lenyomata. Noha a Székely Ilona, a parréziaszta című írás kétségtelenül a kötet legszemélyesebb hangvételű darabja, Kelemen egész munkáján érezhető az oktatót-kutatót, a gyakorló orvost és a magánembert eggyé szövő személyes, morális állásfoglalás, amely képes kijelölni, melyek azok a teoretikus és gyakorlati kérdések, amelyek mentén dolgozni, tanítani, értelmes életet élni érdemes.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2011. 11.-12., november- decemberi számában.

A Egy termékeny határvidék – reflektív klinikai szociális munka bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

ATLASZ SOROZAT. ATHENAEUM 2000 KIADÓ, BUDAPEST, 2006

Nem is olyan régen, egy vagy két évtizeddel ezelőtt a tisztelt publikum köhögött, könnyezett, vörösödött és fulladozott a nevetéstől, amikor egy kabaréban Nyúl Béla óvszert próbált vásárolni egy patikában. Azt gondolnánk, a 21. században a szexualitás már nem tartozik azon témák közé, amelyek sok problémát okoznak, hogy volna tabu, hiszen úton-útfélen ez köszön ránk mindenfelől.

Vajon miért van akkora keletje a kék piruláknak? Valóban ennyi impotens férfi volna Magyarországon? Esetleg a férfiaknak, ill. partnernőiknek irreális elvárásaik volnának a férfiak testével kapcsolatban, és éppen a reklámok hatására alakulna ki bennük az az elvárás, hogy egy férfi akkor normális, ha akármikor, akárhol, akárhányszor „akcióra készen áll”? Ugyanilyen kérdések fogalmazódnak meg a nőkkel kapcsolatban is a fiatal nőknek szóló képes magazinok lapozgatása közben. Nő az egyáltalán, akinek nincs naponta orgazmusa?

Ennek ellenpontját képezik a betelefonálós műsorok, amelyekben hamar fény derül arra, hogy a tanácsot kérők legnagyobb része a saját, ill. a partner testének működésével sincs nagyon tisztában. Méltán állíthatók Bridget Jones apjának zászlaja alá, akit azért hagyott el sok év házasság után a neje, mert a klitoriszról azt gondolta, hogy egy lepkefajta.

Volt itt szexuális forradalom?
Nem volt itt semmi sem. – válaszolhatnánk. Pedig a szexuális felvilágosító / felsötétítő irodalommal Dunát lehet rekeszteni. A magyar nyelven hozzáférhető, laikusok számára írott anyagok gyakran csak egy-egy részterületet tárgyalnak: például a szexuális nevelést, vagy az erotikus viselkedést. További probléma, hogy sajnos még a szűkebb szakmai közönségnek szóló könyvek sem mind mentesek a már elavultnak mondató pszichológiai nézetektől, fiziológiai tévhitektől, a társadalmi-kulturális közeg hatására tudattalanul működő moralizáló attitűdtől.

2006-ban hiánypótló munkaként jelent meg a Szexualitás  címet viselő kötet a magyar könyvpiacon. Akik ismerik az Atlasz (korábban SH-Atlasz) sorozat előző kiadványait, azok nem csalódnak most sem. Ahogyan például a Világtörténelem vagy a Filozófia kiadványok, úgy a Szexualitás is az adott tudományterület egészéről közvetít nagyon tömör, átfogó, minden fontos részre kiterjedő, szemléletes tudásanyagot.

Így tárgyalja az emberi testet, az elsődleges és másodlagos nemi jegyek bemutatásával, a szexuális reagálást, a fogamzás–fogamzásgátlás–szülés témakörét, a nemi betegségeket, funkciózavarokat, a szexuális fejlődést, a nemi hovatartozást és a férfi, illetve női szerepek társadalmi meghatározottságát. Az érdeklődők bepillanthatnak a szexológia kialakulásába, és megismerhetik ennek a tudományágnak a főbb képviselőit is.

Az Atlasz kiadványok sajátossága a jól szerkesztettség. A részletes tartalomjegyzék, tárgymutató, névmutató segítségével gyakorlatilag szinte semmilyen előzetes tudással nem rendelkezve is könnyedén megtalálhatjuk a kötetben azt a szócikket, amelyről többet szeretnénk megtudni. E kötetek sajátossága az is, hogy míg a jobb oldal tömör, de laikusok számára jól olvasható szöveget tartalmaz, a baloldalon ábrák és képek találhatók, amelyek jelentősen segítik a megértést, sőt a megjegyzést is.

A Szexualitás kötetben ennek a szerkesztési módnak talán még nagyobb szerepe van, mint a többi Atlasz kiadványban. A külső és belső nemi szervek keresztmetszeti képe, a különböző korú magzatok elhelyezkedése a méhben vagy az egyes nemi betegségek tünetei jól áttekinthetők az ábrák által. Az óvszer helyes használatának lépésenkénti bemutatása, az orális, anális, manuális szeretkezés, az önkielégítés vagy az azonos neműek szexuális érintkezésének ábrázolása valóban álszemérmeskedés nélkül tárja az olvasó elé azt a minimális ismeretanyagot, amelyet egy szexuálisan művelt felnőtt embernek tudnia kell, s amelyre ismeretterjesztő munkák híján talán ismerősök viccelődései, pornográf termékek vagy a saját kudarcai során tett szert.

Bruno képe a Pixabay -en.

A könyv jelentősége nemcsak abban áll, hogy sok ismeretet közvetít, és átfogó módon közelíti meg a szexualitást, hanem abban is, hogy szerzője felismerte, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a normális és nem normális közé nem húzható éles határ, és a biológiai adottságokon túl az adott kultúra és társadalom az, amely döntően meghatározza, hogy egy adott közösségben mi számít normális szexuális viselkedésnek. Így a szerző igen csínján bánik a „deviancia” fogalommal, és „szexuális kisebbségek” néven, morális megítélés és beteggé nyilvánítás nélkül tárgyal olyan – a 20. századi nyugati, heteroszexuális, átlagos szexuális viselkedéstől eltérő – csoportokat, mint a homoszexuálisok, transzvesztiták, szadomazoisták stb.

Ugyanakkor mielőtt bárki a kulturrelativizmus vádjával illetné Haeberle-t, meg kell említeni, hogy a szerző a tudományos megközelítésére jellemző semlegesség mellett, ill. ellenére kiáll azért, hogy egyetlen vallás és társadalmi berendezkedés sem jogosíthatja fel tagjait arra, hogy más tagokat megcsonkítsanak, és emberi szabadságukban korlátozzák őket.

A szexualitás „régi szerelem” az emberiség történetében – mióta emberek élnek a Földön, élénken érdeklődnek saját nemiségük iránt. Ez némely társadalmakban kifejezettebben nyilvánul meg (pl. ókori görög kultúra), máshol leplezettebb módon van jelen (nem véletlen, hogy Freud idejében annyi hisztériás nőt kellett kezelni). Haeberle arra hívja fel a figyelmet, hogy baj van annak a társadalomnak a szexualitásról vallott felfogásával, amelyben sok embert kell szexuális zavarok miatt kezelni. Úgy tűnik, nálunk még van mit tenni.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2007. 2., februári számában.

A Szexualitás bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

„Minden egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban…”

Ady Endre írta ezeket a sorokat a Kocsi-út az éjszakában című versében. Nyugodtan kijelenthetjük, 1909 óta nemhogy javult volna, épp ellenkezőleg, sokkal rosszabb lett a helyzet. Ez úgy igaz a tudományok széttöredezettségére, mint a hétköznapi élet színtereire. Egy olyan társadalomban élünk, amely éppen az élet legfontosabb dolgaival nem tud mit kezdeni: a születéssel, a munkával, a nemzéssel és a meghalással. Egyiknek sincs méltósága az életünkben, vagy ha mégis, azt gyakran az árral szemben úszva, szakemberek, ismerősök rosszallása mellett, kizárólag a saját erőnkkel szerezzük meg.

Számos kórházban még ma is „elmebetegnek” nyilvánítja a kórházi személyzet azokat a családokat, akik haldoklójukat haza szeretnék vinni. Az utóbbi évtizedekben Magyarországon Polcz Alaine és a hospice-mozgalom nagyon sokat tett azért, hogy a mai magyar társadalom a betegséget és a halált az élet természetes részeként tartsa számon, és akár kórházi, akár otthoni környezetben megadja az eltávozónak kijáró méltóságot.

SZÜLÉS, SZÜLETÉS, LÉT ÉS FELELŐSSÉGVÁLLALÁS

Habár a szülészeteken szintén több lényeges változás tapasztalható, pl. szülésre felkészítő tanfolyamok, apás szülés, rooming-in stb., még mindig rengeteg a tennivaló annak érdekében, hogy a szülés, születés az egészséges élet szerves részét képező méltóságteljes eseményként következzen be a családok életében. Nemcsak az egészségügyi ellátáson kell változtatni, hanem az emberek hozzáállásán is.

Ez a két esemény ma elválik a mindennapoktól, az otthon természetességétől, és a kórházakba tevődik át. Azoknak, akik félnek szembekerülni saját létezésük tudatával, létük értelmességének kérdésével, az intézményesített ellátás – látszólag – megkönnyíti a dolgukat. Könnyebb egy idős hozzátartozót kórházba dugni, mint az otthonápolást felvállalni. Ugyanígy sokaknak sajnos nincs igényük arra, hogy felkészüljenek és megéljék annak szentségét, hogyan lesz egy párból család, hogyan lesz egy testből kettő. „Az orvosok majd megoldják” – gondolják, és saját testük ösztönös működéséről vajmi keveset tudva nem tartanak arra igényt, hogy saját erejükből megszüljenek egy gyermeket.

NŐI BÖLCSESSÉG ELMÉLETBEN ÉS GYAKORLATBAN

Az Egyesült Államokban létezik egy farm, ahol a nők nem félnek a szülésétől, hihetetlen mennyiségű tudást halmoztak fel, és adnak át egymásnak a szüléssel kapcsolatosan. Ezen a farmon működik Ina May Gaskin, a neves, nemzetközi szaktekintélyű bába, akinek egyik könyve, az Útmutató szüléshez magyarul is hozzáférhető a Jaffa Kiadó jóvoltából.

A könyv egyszerre szól az érdeklődőkhöz, szülőképes korú nőkhöz és a szakemberekhez.
A kötet első részét születéstörténetek képezik: fiatal és kevésbé fiatal nők, asszonyok nagyon személyes, mélyen megrendítő és időnként humoros módon emlékeznek vissza arra, hogyan jöttek világra gyermekeik, milyen érzésekkel teltek meg, milyen különös testi élményeket éltek át a vajúdás és a szülés óráiban.

A kötet második része egy olyan, laikusok által is jól olvasható anyagot foglal magában, amely a női test szülés közbeni működésének sajátosságairól ejt szót. Ennek a blokknak a fejezetei a szakemberek számára is tudnak újat mondani, és minden egyes fejezet után rövid szakirodalom igazítja útba az adott téma iránt mélyebben érdeklődő olvasót. Gaskin ebben a részben ismerteti többek között azt a róla elnevezett technikát, amellyel a szülőcsatornában vállaikkal elakadt kisbabák komplikációmentes világra jövetelét lehet segíteni.

A könyv utolsó részét egy Függelék képezi, amely tartalmazza az idegen kifejezések magyarázatát, az Anyabarát Szülészeti Kezdeményezés programját és célkitűzéseit. Ugyanitt megtalálható a magyarországi és amerikai szervezetek jegyzéke és elérhetősége, továbbá angol és magyar nyelvű folyóiratok, könyvek és videók listája.

Sepp képe a Pixabay -en.

MIT TANULHATUNK INA MAY GASKIN KÖNYVÉBŐL?

Ina May Gaskin könyvének és egész életművének legfontosabb üzenete az, hogy a nőknek hinniük kell abban, hogy testük bölcs módon működik, és képes egy gyermek kihordására és világra hozatalára. Azok a nők, illetve párok, akik hisznek ebben, és megteremtik annak feltételeit, hogy a szülés–születés biztonságos, bizalomteljes, nyugodt légkörben mehessen végbe, nemcsak egészségügyi, fizikai történésként élik meg gyermekük világra jövetelét, hanem megnyitják magukat a létezés szentségének befogadása előtt. A szenvedés, a küzdés olyan értelmet nyer, amely megszenteli életüket, megérkező gyermekükkel való kapcsolatukat, és felvértez az élet sok későbbi kihívásával szemben.
A kötetben egy asszony így ír szülésélményének későbbi jelentőségéről: „Beszélni szoktam a gyermekeimnek a fiam születéséről, mert tudom, hogy ez a szülésélmény segített át a házasságom sok nehéz évén – hiszen egy nagyon sérülékeny és megszentelt területen erősítette meg a bizalmat.” A szülés azon lehetőségek egyike, amelyek révén az egészség az egész-séget, a teljességet is jelentheti, a saját életét aktívan alakító, testéért, lelkéért, szeretteiért felelősséget vállaló, sorsával szembenéző ember létét.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2006. 10. októberi számában.

A Útmutató szüléshez bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Saxum Kiadó, 2005.

Közhely számba menő megjegyzésnek számít a válások számának gyakorisága, illetve a házasságkötések számának csökkenése. Ezeken felül manapság férfi és nő tartós együttélése sem szükséges ahhoz, hogy egy nő gyermeket vállaljon. A gyerekek talán ezt másképp gondolnák, mindenesetre sok egyedülálló nő neveli egészen kicsi gyermekét. A köztudatban mégis az a kép él, hogy a gyermekek általában egy családba születnek bele, ahol mindkét szülő folyamatosan a gyermek rendelkezésére áll annak felnövekvése során. Ebben a gondolatban a hibás láncszem az „általában” – mivel a gyerekek igen jelentős része a hagyományos családmodelltől eltérő formációkban nő fel. A Saxum Kiadó Az élet dolgai sorozatban jelentette meg Fischer Eszter munkáját, amely éppen a hagyományosnak mondottól eltérő, ám igen gyakori „társulások” sokféleségét, a válás utáni párkapcsolatok problémagócait mutatja be. A Modern mostohák a mai magyar elváltak, ám újra párt találók és gyermekeik mindennapi küzdelmeiről számol be, méghozzá rendkívül közérthető formában, olvasmányosan, rengeteg konkrét példával, melyek a témában érintett emberekkel való beszélgetésekből származnak.

stevewellsrealestate képe a Pixabay -en.

A szerző rögtön azzal a dilemmával szembesíti az olvasót, hogy a magyar nyelvben gyakorlatilag nincsen szó, amely közvetlenül és értékítéletektől mentesen meg tudná nevezni az egy családban élő, de nem vérrokon családtagokat. Úgy, ahogy van sógor, meny, após, anyós stb., nincsen szó arra, hogy kicsodánk nekünk az elvált apánk új felesége, vagy jelenlegi élettársunk előző házasságából származó gyereke. A szerző a mostoha, illetve mostohagyerek elnevezés mellett döntött, mivel noha ezek érzelmileg terhelt kifejezések, mégis kerülőút nélkül, közvetlenül nevezik meg az adott családtagot.

Fischer Eszter két lényeges fogalmat vezet be: a patchwork-család, ill. mozaikcsalád fogalmát. A patchwork eredetileg egy foltvarrási technika, amelynek során több, különböző textíliából származó anyagdarabokat úgy varrnak össze, hogy az összhatás mégis harmonikus legyen. Ennek analógiájaképpen a patchwork-család két különböző házasságból érkező fél, és így különböző kapcsolatokból (is) származó gyermekek együttélését jelenti. A mozaikcsalád ugyanennek a jelenségnek egy másik elnevezése.

A szerző szerint a tapasztalatok alapján elmondható, hogy a legerősebb tabu ahhoz kapcsolódik, hogy a mozaikcsaládban élő felnőttek a társadalom vélt vagy valós elvárásainak megfelelően mindenképpen „normális” családként próbálják meg élni az életüket, vagyis minden erejükkel azon vannak, hogy úgy tegyenek, mintha egy „fészekalja” volnának, holott nyilvánvalóan nem azok. Leginkább a gyerekekkel kapcsolatosan jelentkezik a normáknak való megfelelni akarás. Nagyon nehéz felvállalni azt, hogy a társ gyermekével kapcsolatosan nem úgy érzünk, mint a sajátunk iránt. A szerző szerint cselekedeteinkért felelősséggel tartozunk, az érzéseinkről viszont nem tehetünk. Teljesen normális dolog, ha időnként a gyerekekkel kapcsolatosan negatív érzéseink vannak, ha pl. fárasztónak találjuk őket, vagy idegenkedünk tőlük stb. Ami pedig a cselekedeteinket illeti, a szerző hangsúlyozza, hogy mindenkitől elvárható a gyerekekkel szembeni korrektség, az viszont korántsem biztos, hogy üdvözítő úgy tenni, mintha mi volnánk az „igazi” szülei. A könyvben dőlt betűkkel szedett esetrészletek között több olyan zátonyra futott történet is szerepel, ahol a „mostoha” úgy fogalmaz: elszánt voltam, hogy „igazi anyja” legyek. Illetve egy másik esetrészletben egy asszony elmeséli, hogyan beszélték meg párjának kislányával, hogy a házasságkötés után nem lesz „új anyuka”, és a gyermek szemmel láthatóan megnyugodott attól, hogy szeretni fogják, de nem lesz „két anyja”.

A könyv röviden, egy-egy téma- és problémakört bemutatva vezet bennünket végig azokon a lehetséges konfliktusforrásokon, amelyek a mozaikcsaládok életében nagy gyakorisággal előfordulnak. Így nehéz helyzetet teremthet a gyermeknek szülőjét szerelmesnek látni, számára ez azzal a fenyegetettséggel járhat, hogy ő nem kell, kevéssé fontos, útban van. A gyerekek megérzik a fürdetés, fektetés siettetettségét, annál inkább tiltakoznak, ami viszont a szülőben és/vagy annak társában kelt feszültséget: a külön idejüknek még ezzel a kis részével sem rendelkeznek maguk. Ez aztán rossz körforgásba torkollhat.

Nehézséget okozhat az is, hogy a gyermek annak élő bizonyítéka, hogy párunk szeretett már mást előttünk, és az a kapcsolat – hiába ért véget – mégiscsak egy életre szól, így a volt partner akkor is meghatározza az életünket, a mindennapjaink időbeosztását, ha gyakorlatilag nem is találkozunk vele. Az sem egyszerű egyik félnek sem, ha a gyermeknek új házastársat kell elfogadnia, az azonban még bonyolultabb, ha mindkét fél hoz gyermekeket a kapcsolatba. Az egy háztartásban élő „mostohatestvéreknek” vér szerint semmi közük egymáshoz, nem várható el tőlük, hogy barátok legyenek, csak mert szüleik összekötötték az életüket, s ezzel az övékét is. A különböző családokból származó gyerekek sokszor különböző szokásokat, kultúrát, hagyományokat is hoznak/visznek, s ezek ütközhetnek is a szülők nevelési elképzeléseivel. A szerző mindvégig az őszinteséget, hitelességet hangsúlyozva bátorítja az érintett olvasókat arra, hogy előre megírt receptek helyett a család minden tagjának igényét (így a felnőttekét is) figyelembe véve maguk találják meg a saját megoldásukat.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2009. 5-6., május-júniusi számában.

A Élet a váláson túl – patchwork-család bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

ORSZÁGOS ADDIKTOLÓGIAI INTÉZET, BP. 2005.

Vannak, akik azért füstölögnek, mert nem tudnak, vagy nem akarnak leszokni, mások meg azért, mert kéretlenül szívniuk kell a cigarettabűzt. A dohányzás megítélése koronként és országonként eltérő. Időről időre heves viták gyúlnak mind a dohányreklámoknak, mind magának a dohányzásnak a szabályozásáról.

A dohányzás népegészségügyi probléma. Hazai adatok szerint a magyar lakosság közel egyharmad része dohányzik. Ez önmagában is hatalmas szám, ám a dohányzás következményei még ennél is messzebbre gyűrűznek. Közismert tény például a passzív dohányzás pusztító hatása. A dohányosok nemcsak saját egészségüket veszélyeztetik, hanem azokét is, akik környezetükben szívják a füstöt, különösen azokét, akik velük együtt élnek: házastársét, gyermekekét stb. Szintén közismert tény a dohányzás magzatkárosító hatása. Arról már ne is beszéljünk, hogy a dohányzás okozta betegségek kezelése mekkora költséget jelent évente a társadalombiztosítás számára.

Miért gyújt rá valaki? Miért szokik rá a cigarettára? Miben segít neki a cigaretta? Vagy esetleg nem is segít, csak már megszokta? Mit gondolnak az emberek a dohányzásról? Milyen betegségekkel függ össze a dohányos életmód? Hogyan lehet a dohányosokat segíteni a leszokásban? Miért van az, hogy „az egyiknek sikerül, a másiknak nem”?

A dohányzás élettani, társadalmi, pszichés, szociokulturális stb. vonatkozásaival együtt végtelenül összetett jelenség, s mint ilyen, kutatása is több tudományág kérdésfeltevéseivel és szoros együttműködésével történhet, ahogy Urbán Róbert fogalmaz: „interdiszciplináris megközelítést igényel”. A dohányzás egészségpszichológiája, mely az Országos Addiktológiai Intézet gondozásában jelent meg, a Dohányzás c. sorozat nyitó köteteként ehhez kíván segítséget nyújtani. A könyv az ELTE PPK Pszichológiai Intézete kutatóinak a vizsgálataiból összeállított válogatás.

A tanulmánykötet első fejezete, Urbán Róbert írása rövid, tömör áttekintést nyújt a dohányzás egészségpszichológiájáról. A dohányzás és az egészség kapcsolatát vizsgálva ismerteti a hazai és nemzetközi adatokat, a dohányzással összefüggő halálozást. Ebben leírja, hogy a dohányzást a legsúlyosabb elkerülhető kockázatnak tartják. A KSH adatai szerint a 35-64 éves kor között elhunyt férfiak 35 százalékának halálozási oka a dohányzással hozható összefüggésbe. A dohányzás bizonyítottan fő oki tényezőként játszik szerepet a tüdőrákban, a krónikus tüdőelzáródási betegségekben, a gégerákban, a szájüregi rákban stb., de az agyvérzés, gyomorrák, gyomorfekély kialakulása is összefüggésben állhat a dohányos életvitellel. Urbán Róbert vázlatában a dohányzás bio-pszicho-szociális meghatározóit veszi sorra. Ezeket végig nézve értesülhet az olvasó többek között arról az érdekességről is, hogy kutatják a dohányzás genetikai hátterét: a dohányzás elkezdésének és fenntartásának jelentős örökletességi összetevőjét sikerült kimutatni.

Hans képe a Pixabay -en.

Az e vázlatot követő fejezetek a felvázolt problémakörök egy-egy szeletének vizsgálatait és főbb kutatási eredményeit tartalmazzák. Így képet kaphat az olvasó a dohányzás és a stressz kapcsolatáról, a nikotinfüggés méréséről, az iskolai végzettség, a depresszió és az önszabályozás szerepéről, arról, hogy milyen motivációk és dohányzással kapcsolatos elvárások élnek a dohányzók és nemdohányzók fejében. A cikkek között szerepel egy, a serdülőkori dohányzást vizsgáló írás, és a szerzők mellékletként egy amerikai, dohányzásról leszoktató program ismertetését adják közre.

Nem laikusoknak szóló ismeretterjesztő könyvről van szó. Elsősorban olyan szakemberek tudják haszonnal forgatni, akik munkájukból kifolyólag érintettek a dohányzásról való leszoktatásban és egy egészségesebb társadalom kialakításáért küzdő, szemléletformáló munkában. Orvosok, pszichológusok, pszichoterapeuták, leszoktató programokat vezető ápolók, szociális munkások, tanárok.

A tanulmánykötet nagy erénye, hogy az ismertetett vizsgálatokat magyar mintákon végezték el, így a kapott eredmények nem „import termékek”, hanem a mai magyar társadalom pszichés és egészségügyi állapotát tükröző adatok, összefüggések. Ezek részben további vizsgálatok alapjául szolgálhatnak akár más kutatók számára is, a magyar tudományos életen belül ezzel is ösztönözve a különböző tudományágak közötti szorosabb együttműködést a dohányzás témakörében, részben pedig azok munkájának hatékonyságát segítik, akik hivatásuknál fogva nap mint nap a dohányzás elleni küzdelemben vesznek részt.

A váci Kucsák Könyvkötészet és Nyomda a hófehér lapokat szivarbarna, kemény tapintású, rostos borítóba fogta, a könnyen kézbesimuló kis kötet láttán az ember óhatatlan vágyat érez arra, hogy beleszagoljon a lapokba – sajnos nem dohányillatúak…

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2005. 9., szeptemberi számában.

A A dohányzás egészségpszichológiája bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Bagdy Emőke nem alkuszik: könyvének igen lényegre törő címet adott: Hogyan lehetnénk boldogabbak? A gyerekekben még megvan az a képesség, hogy saját magukat a világ középpontjaként lássák, és játékaikban, kedvelt meséikben természetesen királyok, királylányok, oroszlánok, versenylovak szerepébe bújjanak, annál kevesebbel ne érjék be. Valahol „az emberélet útjának felén”, de valószínűleg már korábban is – talán iskoláskor tájékán – elveszítjük ezt a képességet. Feladjuk vágyaink egy részét, kompromisszumot kötünk a sorssal, a körülményekkel, a lehetőségekkel.

Egyfelől ez a realitáshoz való viszony természetes része, a behatároltabb, megvalósítható célok kitűzése mögött az érettség, az alkalmazkodóképesség, a fejlődő önismeretünk és a világról szóló tudásunk gyarapodása áll.
Másfelől viszont minden egészséges ember tartozik magának annyival, hogy élete során időről időre megáll, és megnézi, hol is tart ahhoz képest, ami eredetileg szeretett volna lenni. Ahol a régi vágyott kép és a tükörből ránk néző kép nagyon eltér egymástól, ott van min gondolkoznunk. Tudunk-e számot adni arról, miért van ez így? Tetszik-e, amit látunk, vagy nagyon elkanyarodtunk attól, amit szerettünk volna, és szenvedünk az aktuális állapottól? Akinél nagy a széttartás a vágyott és az aktuális énképe között, az vagy olyan erős elhárításokkal él, hogy meg sem engedi magának, hogy szembesüljön a fájdalmas valósággal, vagy megtörténik ez utóbbi, és a személy krízisbe kerül. Ez nagyon kínzó belső állapotot jelent, ugyanakkor éppen a válság okozta megrázkódtatáson keresztül nyílik lehetőség is a változtatásra.

Így van ez az egyes ember életében, sőt így van ez a pszichológiában, és más tudományokban is. A szociálpszichológiában például mély válságot hozott, hogy a kísérletek olyan problémákat jártak körbe, amelyek a tudományos vizsgálódás szempontjából igen kurrens témáknak számítottak annak idején, az emberi élet alapvető kérdéseihez viszont vajmi keveset tudtak hozzátenni. Éppen ezért kettős vonatkozásban nagyon jelentős Bagdy Emőke felvetése. Egyrészt az olvasó szempontjából, aki igenis ne adja alább: akarjon boldog lenni, és olyan olvasmányt válasszon, amely azt ígéri, hogy tud ehhez támpontokat nyújtani a számára. Másrészt sokatmondó a cím a pszichológia szempontjából is, mert a szerző olyan témát tűzött zászlóként a hajójára, amely az emberiséget foglalkoztató témák közül az egyik legrégibb, legjelentősebb, és – ha nem is régóta, de – méltán tart arra számot, hogy a pszichológia „komolyan vegye”, és tudományos vizsgálódás tárgyává tegye. A hajós hasonlatnál maradva meg kell még azt is említeni, hogy „nemzetközi vizeken” most elég „jó széljárás” van, Bagdy Emőkének volt mit „befogni a vitorlába”. Kötete csupa olyan írást foglal magában, amelyek az utóbbi egy-két évtized pszichológiai szakirodalmának felkapott témáit járják körül.

jvalley678 képe a Pixabay -en.

A kötet címadó írása a Hogyan lehetnénk boldogabbak? a boldogságkutatás főbb eredményeit foglalja össze, és pontokba szedve gyakorlati útmutatót ad azok számára, akik a mindennapjaik során nap mint nap szeretnének tenni azért, hogy harmóniában éljenek magukkal és másokkal. Így a jóllét elérésében alapvető fontosságú, hogy tudjunk hálásak lenni, köszönetet mondani; törekedjünk a derűre, nevessünk, mosolyogjunk; figyeljünk oda másokra, tegyünk jót, ha tudunk; ápoljuk és élvezzük családi, baráti kapcsolatainkat; tudjunk megbocsátani magunknak is, másoknak is; legyenek céljaink, élettervünk; éljünk a jelenben; tartsuk karban a testünket, mozogjunk. A boldogság e tízparancsolatán belül helyet kap a problémákkal való megküzdés, a negatív érzelmek kifejezése is.

Az Öröm, harmónia, boldogság című írás témájában sok tekintetben hasonló. A szerző itt az örömkeresés útját öt kulcsszó mentén írja le, ezek: kacagás, kocogás, lazítás, érintés, segítés. Bagdy részletesen tárgyalja ezek jelentőségét nemcsak a lelki egészségre nézve, hanem a testi egészség, az immunműködés, a különböző szervek, szervrendszerek optimális működése, és a társas kapcsolatokra gyakorolt pozitív hatás tekintetében is. Az Új irányok a pszichológiában: az egészségvédő megbocsátás és a poszttraumás növekedés a fenti témakörök mögött álló pszichológiai iskolákról: a humanisztikus, a transzperszonális és a pozitív pszichológiáról informál. A lelki labirintus és Ariadné fonala az önismeret fontosságára figyelmeztet, a kötet férfi–nő viszonyt körbejáró írásai a boldogságkeresést a párkapcsolat gyújtópontjából közelítik meg, és arra figyelmeztetnek, hogy noha a szüleinkkel való kapcsolat rányomja a bélyegét választásainkra, sok minden megtanulható.

Az érdeklődő olvasó a pszichológiai ismeretterjesztő irodalom köréből szép kivitelű és magas színvonalú segítséget kap ahhoz, hogy – Cserháti Zsuzsa dalát idézve – a boldogság és ő, ha csak rövid időkre is, de összejöhessenek.

Bimbó Melinda, pszichológus

A cikk megjelent a Fehér Hangok egészségnevelő kiadvány 2011. 3-4., március-áprilisi számában.

A Hogyan lehetnénk boldogabbak? – Bagdy Emőke könyvéről bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.