Gundula Vogel képe a Pixabay -en.

Kedves Lukács!
Köszönöm a bizalmát. Azt javaslom, hogy ha a felesége hajlandó erre, keresse fel a lakóhelyükhöz tartozó pszichiátriai szakrendelést. Jó volna, ha a neje kapna gyógyszeres és pszichoterápiás kezelést is. Ha az ott dolgozó kollégáknak a gyógyszerfelíráson túl esetleg nincsen kapacitásuk terápiás munkára, kérjék meg őket, hogy ajánljanak ilyen szakembert Önöknek. Általában a családsegítő központok is alkalmaznak pszichológust, aki tb alapon elérhető. Ott is érdemes érdeklődni. Ahogy leírta a mindennapjaikat, pontosabban az estéiket, nagyon kimerítő lehet így élni. Nem törvényszerű, hogy így teljenek az estéik. Ehhez viszont a feleségének kell lépnie. Van úgy, hogy egy asztmás roham során megélt fulladásélmény „ágyaz meg” a pánikbetegségnek, de lehet több más ok is a háttérben. Meg kellene nézni közelebbről, mi az, ami félelmet keltő. Ehhez két dolog szükséges: 1. hogy a felesége motivált legyen erre, és ő maga keressen segítséget; 2. személyes találkozások sora egy szorongásos zavarok kezelésében járatos szakemberrel.
Jó egészséget kívánok mindkettejüknek!
Üdvözlettel,
Bimbó Melinda

A Pánikroham és asztma bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Kedves Márk!

Sajnálom, ami Önökkel történt, és azt is gondolom, egy ilyen nem várt, nehéz élethelyzet sokat érlelhet az Önök kapcsolatán. Írja, hogy fél éve hunyt el a párja édesapja. Ez elég közeli még. Fontos tényező az is, hogy hirtelen halállal hunyt el az apa. Az Ön párjának és az ő édesanyjának igen sokkoló lehetett ez az esemény. Nehéz egyik napról a másikra azzal szembesülni, hogy nincsen többé az egyik közvetlen családtagunk. Azt hiszem,  igen támaszt vesztettnek érezheti magát mind a párja, mind az ő édesanyja. Valamilyen szinten természetes, ha keresik egymás közelségét, próbálnak egymásban megkapaszkodni.

Azt hiszem, két életesemény esik itt egybe. Az egyik egy természetes és időszerű folyamat: Ön és párja leválása a származási családjukról. Írta, hogy korábban terveztek egymással, szeretnének saját családot alapítani. A másik egy véletlenszerű esemény: az Ön társa édesapjának halála. Úgy tűnik, e tragédia – remélhetőleg csak átmenetileg – megrekesztette párja leválását.

günter képe a Pixabay -en.

A leválás során nemcsak a fiatalokban kell megszülessen az az igény, hogy a saját életüket élhessék egy társsal, saját háztartással, saját gyerekekkel. Van ennek egy másik oldala is: a szülőé, akinek engednie kell a gyermekét. Leveléből úgy tűnik, leginkább ez utóbbi okoz nehézséget. A párja édesanyja feltehetően nehezen fogadja el azt, hogy férje után a gyermekét is „elveszti”. Úgy tűnik,  talán nem is tudatosan, de megpróbál mindent, hogy ezt az újabb veszteséget ne kelljen átélnie. Jó volna tudni, hogy az Ön társa hogyan vélekedik erről, hogyan érez az édesanyja kapaszkodásával kapcsolatban. Próbáljon meg beszélgetni vele erről, akár többször is. Fontos, hogy erről a nehézségről lehessen szó úgy, hogy a párja ne érezze két tűz között magát. Azt gondolom, az anya iránti bűntudat és a féltés igencsak béklyóba verhetik most a társát. Lehet, hogy érdemes volna abban segíteniük az anyát, hogy próbáljon meg új célokat találni magának.

Üdvözlettel,

Bimbó Melinda

A Leválás gyász idején bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Én két éve nevelem egyedül a gyermekeimet, férjem elhunyt, azóta keresem a boldogságot. Nehezen élünk, mert a kicsi 3 éves, és tőle munkát vállalni nehéz. A nagy fiam 15 éves kamasz, vele más problémák vannak. Nehéz a megélhetés, és fáj a hiány. Nincs kivel megbeszéljem a dolgokat. Hogyan küzdjem ezt le? Kérem, segítsen valami útmutatással!

Anna
Kedves Anna!
Fogadja részvétem. Azt gondolom, a férje halálával sok minden megváltozott, ilyenkor néha évek telnek el, míg beáll valamilyen új egyensúly a mindennapokban. Ez jelenti a férje elgyászolását és egy új életritmus kialakítását is. Az nagyon sok segítséget jelent, ha ehhez vannak társak (szülők, barátnők, volt kollégák, férje rokonságából olyan személy, aki közel áll Önhöz, stb.).

Érdemes volna végiggondolnia, kik élnek Maga körül, kik jelenthetnek társaságot és segítséget. Vagy ha azt látja, hogy nagyon egyedül van, akkor az ismeretségi körében kivel lehet felújítani egykori kapcsolatukat: volt osztálytárssal, rokonnal, egykori baráttal. Valószínűleg munkát is könnyebb lesz így találni idővel.

Ha Anna szeretné, hogy elhunyt férjéről, a kapcsolatukról, az ő haláláról tudjon időnként beszélgetni valakivel, de az ismerőseivel nem tud erről beszélgetni, akkor az alábbi segítségeket lehet mozgósítani:

• A lakóhelyéhez tartozó családsegítő szolgálatnál pszichológus segítségét kérni (ez TB kártyával vehető igénybe).
• A Gyászportál oldalán érdemes körülnézni. (http://www.gyaszportal.hu) A Napfogyatkozás Egyesület szokott indítani gyászfeldolgozó csoportokat szerte az országban, úgy tudom, ezek ingyenesek. Érdemes őket megkérdezni, hogy lesz-e az Ön lakóhelyén ilyen csoport. Ezt azért is tartom nagyon jónak, mert sok hasonló sorsú emberrel meg lehet ismerkedni. Ezekből a kapcsolatokból jó barátságok is születhetnek, és gyakran praktikus dolgokban is tudnak segíteni egymásnak. Pl. gyerekfelügyelet, kisebb javítanivalók a lakásban, stb.
• A lelkisegély telefonszolgálatok ügyelőivel lehet ingyenesen beszélgetni: 116-123 a számuk. Ők arra vannak kiképezve, hogy a rendelkezésére álljanak olyan hívóknak, akik valamilyen lelki természetű dologban szeretnének segítséget kérni, megosztani érzéseiket, gondolataikat egy másik emberrel, aki meghallgatja őket. Hívja bátran őket!

Myriams-Fotos képe a Pixabay -en.

Visszatérve az ismerősökre, a gyászoló klienseimnél gyakran tapasztalom azt, hogy nagyon szerencsétlen módon kialakul egy légüres tér körülöttük. Ők nem mondanak semmit az elhunyttal kapcsolatos érzéseikről, a rokonok, ismerősök meg nem merik felhozni a témát, nehogy megbántsák szegényt. Az idő meg telik, és ismerősök azt gondolják, már biztosan túl van rajta, holott dehogy van! Épp azon rágódik, hogy minek mondja a baját, ha eddig nem mondta. Évek telhetnek így el! Nem a közömbösség miatt, hanem mert kölcsönösen kímélik egymást. Könnyen meglehet, hogy Anna szerettei között is van, akivel meg tudná osztani a gondolatait, érzéseit.

Minden jót kívánok Önnek!
Üdvözlettel,
Bimbó Melinda

A Boldogság és boldogulás a házastárs halála után bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Kedves Emese!
Valamennyire mindannyiunk életének része az, hogy időnként szorongunk attól, hogy egyszer majd nem leszünk. A halálfélelem része az életünknek, bármennyire is nem „trendi” ezt tudatosítani manapság. Sajnos vagy inkább szerencsére nem görög istenek vagyunk, akik az örökkévalóság súlytalanságában lebegünk, hanem mind elmegyünk egyszer, és időről időre nekünk szegeződik a kérdés: mi marad utánunk?  Ha nagyon másként élünk, mint ahogy eredetileg szerettünk volna, ez sok feszültséget, szorongást szülhet. A 20. század egyik leghíresebb filozófusa, Martin Heidegger állítja, hogy éppen a halál, a végességünk tudata az, ami értéket ad az életünknek, annak az időszaknak, ami a halál előtt a miénk, s így azzal töltjük meg, amivel fontosnak gondoljuk.

Emese esetében az viszont nincs rendben, hogy „főműsoridőben” ez az aggódás teszi ki a napjait. Annak eldöntéséhez, hogy egy-egy pszichés probléma betegségként értelmezendő és kezelendő-e fontos kritérium, hogy mennyi szenvedést okoz, mennyire korlátozza a mindennapi életet, a (felnőtt) szerepeknek a betöltését, pl. munkavállalást, társas kapcsolatok fenntartását.

Három dolog jutott eszembe ahhoz, amit ír.

1. Érdemes volna a kezelőorvosának elmondania, amit itt leírt, mert lehet hogy még fog változtatni a gyógyszerbeállításon, ha Ön ad visszajelzést a hogylétéről.

2. Fontos volna, hogy kapjon pszichoterápiás segítséget is a gyógyszer mellett. Érdemes kinyomozni, hogy a kórházba, esetleg máshová (pl. családsegítő központba) tudna-e járni. Egy pszichoterápiás kapcsolatban beszélgetések során lehet ahhoz közelebb jutni, hogy mi okozza az Ön halálfélelmét.

Pexels képe a Pixabay -en.

3. Írja, hogy testileg egészséges, nem jár sehová. Emese, kezdjen el valamit sportolni, mozogni! Lehet ez akár napi 1 óra séta is. A lényeg, hogy muszáj kimozdulni a négy fal közül. Odakinn érhetik új ingerek, ezek segíteni tudnak Önnek, hogy kicsit „kikapcsoljon”, elterelje a figyelmét a bajáról, pozitív élményekkel tudjon töltekezni: nézni az őszi faleveleket, kutyasétáltatókkal szóba elegyedni, stb. Másfelől a mozgás azért is fontos, mert olyan kémiai anyagokat szabadít fel, amelyek a jó közérzet megélésében játszanak szerepet.

Minden jót kívánok Önnek, és kitartást!
Üdvözlettel,
Bimbó Melinda

A A halálfélelemről bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Hónapokig ki se tudtam ejteni, hogy mi a bajom, nemhogy beszélni róla. Szedtem a Xanax-ot, amíg volt, meg ültem a szobában, addigra sajnos vidékre kellett költözni, nem lévén más megoldás az anyagi problémákra. Azt gondoltam, pár hét és elmúlik, aztán pár hónap… Most már legalább két éve ennek. Az iszony nem szűnik. Este nem merek kimenni, illetve már szürkületkor se, esőben semmi szín alatt. Ebből következően munkába járni esélyem sincs, és sok mindent megadnék, ha ez már elmúlna. Tudom, hogy az anyagi bizonytalanság okozza a szorongást. De azt is látom, hogy ez egy róka fogta csuka helyzet: kimozdulni egyedül nem tudok, így viszont nincs esélyem anyagilag nyugalmi helyzetbe kerülni. Ha tud újat mondani, – a kognitív terápia kivételével – minden érdekel.
Köszönöm az időt, amit rám fordít valamint a válaszát.
Szép napot kívánok, sok sikeres megoldást és gondolatot,
Andrea

Kedves Andrea!
Így van, ahogyan Ön kifejtette, hosszú távon az anyagi ellehetetlenülés és a betegség egyre mélyebb válságba sodorja az embert (mindenkit). Sok mentális rendellenesség – többek között a pánik és a fóbiák egy részének – esetében fontos tudni, hogy ha kezeletlenül marad, krónikussá válik, akkor egyre nehezebb helyzetbe kerül a beteg. A tünetek súlyosbodhatnak, más mentális betegség pl. depresszió is társulhat hozzá. A szenvedés kompenzálására a betegek gyakran olyan szerekhez fordulnak, amelyek átmenetileg nyugalmat hoznak, például alkoholhoz, vagy nyakra-főre szedett nyugtatókhoz, altatókhoz. Ennek eredményeképpen gyakran kialakul szövődményként alkoholizmus, gyógyszerfüggőség. A sok éves stressz, erős feszültség a testi egészségi állapotra is kihathat, gyakran tapasztalható, hogy valamilyen krónikus betegség is felüti idővel a fejét. (pl. szív- érrendszeri betegségek).

Sajnos Magyarországon a jelenlegi egészségi és szociális háló megtartó ereje messze alatta van a nyugatabbra lévő országokénak. Egyszerűen ki kell mondani, hogy ha valaki tartósan kiesik a munkából pl. egy betegség miatt, és nem áll mögötte egy család, aki eltartja, biztosítja a megélhetését, az gyakorlatilag anyagilag ellehetetlenül, és a társadalom perifériájára szorul. Ez pedig visszahat a betegségre, még mélyebb örvénybe sodorva a beteget, tovább szűkítve annak életterét, lehetőségeit.

Andrea panaszainak, betegsége történetének fényében azt gondolom, hogy ide az interneten keresztüli levélváltás, ill. talán az ambuláns kezelés is kevés. Egyrészt fontos volna a gyógyszeres kezelés, másrészt az volna igazán hatékony, ha befeküdne olyan helyre, ahol intenzív pszichoterápiás munkában tudna részt venni TB alapon. Sajnos ilyen ma Magyarországon nem túl sok van. Ha a kognitív szemlélettől elzárkózik, akkor érdemes volna megkeresnie a Tündérhegyi Pszichoterápiás Osztályt. Ők pszichodinamikusan orientált szemlélettel dolgoznak. Ez nagyon dióhéjban azt jelenti, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a tünetek mögött húzódó tudattalan motívumok feltárására, a páciensek személyiségén belüli konfliktusok átdolgozására.

Ma a betegségek osztályozási rendszerei a fóbiák három nagy csoportját különítik el: az agorafóbiát, a szociális fóbiát és a specifikus fóbiákat. Ez utóbbi esetében, a félelem egy konkrét dologra irányul pl. pókokra, injekciós tűre, a vér látványára, stb. Ebbe a csoportba tartozik a békafóbia is. Tulajdonképpen az az igazság, hogy szinte bármi lehet intenzív félelem tárgya. Ami ezekben a nagyon különböző dolgokra irányuló viszonyulásban közös, az az, hogy a személy nagyon intenzív félelmet él át egy olyan tárggyal kapcsolatban, amely alapvetően ártalmatlan, veszélytelen. Mindent megtesz annak érdekében, hogy a hétköznapok során ne találkozzon a félelmet kiváltó dologgal, „nagy ívben” elkerüli, ha teheti. Ha a találkozás mégis elkerülhetetlen, akkor nagyon erős szorongást él át, ez sokaknál egy pánikroham formájában manifesztálódik.

A fóbiás tünetképzésre különböző pszichoterápiás iskolák különböző magyarázattal szolgálnak. Ebből kifolyólag a pszichoterápiás kezelés fókusza is más. A kognitív-viselkedésterápiás megközelítés a tanulási tapasztalatokra vezeti vissza a fóbiás tünetképzést. Van olyan békafóbiás, aki arról számol be, hogy amióta az eszét tudja, mindig is félt a békáktól, a család idősebb nőtagjai szintúgy. Gyakori, hogy átvesszük azokat az attitűdöket, amely eredetileg szüleinké. Ha egy anya fél, undorodik a békáktól, pókoktól, egértől, stb. és esetleg van olyan esemény, amelyben a gyerek szemtanúja lesz annak, hogy míg az apa kisöprűzi a házban rekedt állatot, az anya tehetetlenül, bénultan áll, akkor a gyerekek egy része azt „tanulja meg” ebből az epizódból, hogy itt valami veszélyes dolog történik, hiszen anyu nagyon megijedt. Az anya félelme pedig félelmet kelt a gyermekben magában.

Van, akinek konkrét rossz élménye volt régen békával, vagy hasonló állattal. Pl. rálépett és látta kimúlni. Később pedig egy béka látványa, mozgása automatikusan magával hozza a régen átélt rossz érzést, esős időszakban vagy sötétben társulhat még ehhez egy jövőre irányuló szorongás: csak elő ne ugorjon egy valahonnan a következő pillanatban.

A békákról szóló hiedelmek, a békákhoz kapcsolódó nevelő célzatú intések is sokat rontanak e jószágok „renoméján”, anélkül, hogy szegények rászolgáltak volna.

A kognitív-viselkedésterápiás irányzatok a békákhoz való reálisabb viszony kialakításához, a szorongás csökkentéséhez kínálnak eszközöket. A nemzetközi szakirodalomban a pszichoterápiás hatékonyságvizsgálatok a kognitív viselkedésterápiák hatékonyságát igazolják a specifikus fóbiák esetében. Ez azt is jelenti, hogy érdemes volna Andreának átgondolnia a kognitív terápiához való viszonyulását. Gondolja át, mi nem tetszik benne Önnek. Ha van korábbi (rossz) tapasztalata, mi lehetett a baj, szólhat-e esetleg az egykori kezelője személyéről, tapasztaltságának hiányáról… Ha ad magának ezzel a módszerrel még egy esélyt, Budapesten a Balassa utcai Pszichiátriai Klinika Pszichoterápiás Osztályát.

A pszichodinamikusan orientált megközelítés egy másik modellből indul ki.
Eszerint vannak olyan késztetéseink, ösztöntörekvéseink (pl. szexuális vágyak, agresszív indulatok), amelyek a társadalmi normák tilalmába ütköznek, így elfojtjuk, a személyiségünk tudattalan szférájába „süllyesztjük” őket. Ennek az elhárításnak azonban ára van. Az én a szorongást kivetíti a külvilágra, áttolja egy olyan tárgyra (jelen esetben a békákra), amely eredetileg semmiféle veszélyt nem hordoz, és mindent megtesz annak érdekében, hogy egy darab csúszómászóval se kelljen találkozni. Ez sajnos egy zsákutca, mert – visszatérve a tanuláselméleti modellhez – a beteg éppen így, az elkerülő viselkedéssel veszi el magától annak lehetőségét, hogy a békákkal való semleges, ne adj’ Isten pozitív tapasztalatai révén megszűnjön az intenzív félelem.

Daniel Steinke képe a Pixabay -en.

Én a fóbiás kliensekkel való munkában azt tapasztalom, hogy ezek a magyarázatok, „munkamodellek” egyszerre igazak, valójában nem egymás alternatívái, hanem jó kiegészítői. A személyiség más-más rétegéről szólnak. Természetesen ezek mellé sorakoznak fel általában olyan aktuális életesemények, amelyek erős stresszorként, feszültségforrásként vannak aktuálisan jelen a beteg életében. Ezekre Ön is utalt levelében.

Andrea, nincs mire várni. Kívánom Önnek, hogy találjon a gyógyulásához jó társakat (szakembert és betegtársat egyaránt), hogy a panaszai jó részét idővel maga mögött hagyja, és bővülni tudjon a mostani élettere: anyagiakban és örömökben is.
Üdvözlettel,
Bimbó Melinda

A Békafóbia bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Nagyon szeretem az oldalát és örülök, hogy láthatom a kiírásait, melyek sokat segítenek nekem.
A kedvesemen a burn out szindróma tüneteit véltem felfedezni, mert pont erről a betegségről olvastam cikket. Hosszú lenne leírni ide mióta kezdődött nála az egész, és nem is fárasztanám ezzel. Én csak tudni szeretném, hogy én mint a kedvese – bár mostanában engem is eltaszít magától – hogyan segíthetek rajta. Kértem többször, menjünk el orvoshoz, de hallani sem akar róla, nagyon makacs, mint általában a férfiak… csak ő kétszer annyira.
Kérem, adjon tanácsot.
Köszönettel:
A. A.

Kedves A. A.!

Lehet, hogy azt érdemes kibogozni, hogy az „eltaszítás” oka valóban nem az Önök kapcsolatában gyökerezik, hanem a kedvese munkahelyi életéből fakadó kimerülés. Ha ez utóbbiról van szó, azt gondolom, az alábbiakkal tud a társának segíteni.

• A kiégéssel szemben nagy fegyver, ha a társát érzelmileg támogató, elfogadó légkör veszi otthon körül. Ha párja megélheti, hogy bármi is van, Ön mellette áll, szereti, támogatja őt.

• Az volna szerencsés, ha párja a munkahelyéről hozott feszültséget ki tudná adni magából. Pl. beszélgetések során. Érdemes őt arra biztatni, mondja el, mi történt, mi foglalkoztatja, mi bosszantotta fel munkával/ munkatársakkal, stb. kapcsolatban.
  Érdemes kérdezni őt erről, ha pedig elutasító, akkor Ön kénytelen akkor csatlakozni hozzá, amikor magától kezd mondani valamit. Ha valamiért ez sem megy, nagy szolgálatot tehetnek olyan barátok, akikkel viszont beszél a munkahelyi dolgairól.

• Az is sok segítséget jelenthet, ha a szabadidős tevékenységek ellensúlyozni tudják az a megterhelést, ami a párját a munka kapcsán éri. Pl. ha bent ül egy irodában, menjenek is a szabadba, mozogjanak; ha szaladgálós, szervezős munkája van, akkor valami megnyugtató, pihentető kikapcsolódást találjanak ki, stb. A párja valószínűleg meg is tudja mondani, mi esne jól neki, érdemes ebben rá hagyatkozni. A passzív, tévé elé hulláson, internetezésen kívül minden jól jöhet – a lényeg, hogy a szabadidős tevékenység ha csak egy pár órára is, de kisöprűzze a párja agyából a munkahelyi gondokat, pihentessen, feltöltsön.

Ahhoz, hogy a társa minél kevésbé legyen veszélyeztetett helyzetben, még jó volna, ha lehetne pár dolgon változtatni, ehhez viszont az ő munkahelyén is kell fogadókészség. Ha van rá mód, érdemes úgy szervezni a munkát, hogy egyértelmű legyen, mit várnak el tőle, kapjon világos visszajelzéseket, az volna szerencsés, ha valamilyen szintű autonómiát élvezne saját munkakörében, fontos, hogy jó munkatársi kapcsolatai legyenek, stb. Nyilván, ezek a dolgok a munkáltató szervezettől függenek elsősorban.

Sajnos láttam több olyan esetet is, amikor valaki nagyon sokat fogyott a munkahelyi stressz hatására, vagy olyat, aki olyan „alvajáró zombiként” közlekedett otthon, hogy a saját gyerekei alig ismertek rá. Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy van az a pont, amikor le kell ülni, és átgondolni, hogy egy olyan munkahelyre, ahol nem várható változás, mindenképp muszáj-e jövő héttől bemenni, vagy meg tudnak-e élni ideiglenesen egy keresetből.

Általánosságban ezeket tudom mondani a kérdésére. Nyilván minden eset egyedi. Nagy szerep juthat olyan tényezőknek, amelyekre a levélben nem tért ki. Pl. az ágazat, amiben a párja dolgozik, vagy az ő személyisége. A maximalista, teljesítményorientált emberek sebezhetőbbek burn out tekintetében, stb.

Mollyroselee képe a Pixabay -en.

Még egy fontos dolog: említette az orvost. Ha szakember segítségét kérik, azt fontos tudni, hogy önmagában a gyógyszeres kezelés nem fogja megoldani ezt a problémát. A gyógyszerek elfedhetik, csökkenthetik a tünetet. Itt viszont a tünetek nagyon fontos jelzésként szolgálnak: ha ez valóban burn out szindróma, akkor a tünetek azt mutatják, hogy a párjának a munka/ hivatás terén valamit nagyon sürgősen változtatnia kell. Itt a helyzetet kell megoldani (az okot megszüntetni), nem önmagában a tünetet csökkenteni.

Remélem, hogy a társa megnyílik Önnek, sok sikert kívánok!
Üdvözlettel,
Bimbó Melinda

A A kiégésről bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Kedves Bea!
Azt hiszem, itt nagyon egyszerű dolgok működnek: legyenek határozottak vele ebben kérdésben. Állítsák őt le, amikor nekikezd a vetkőzésnek, szóljanak rá, hogy öltözzön fel, vagy segítsenek neki ebben. Gyermekük abban az életkorban van, amit közismert szóval dackorszaknak neveznek. A gyerekek ez időtájt előszeretettel használják az „én” és a „nem” szavakat saját akaratuk demonstrálására. Ez az az életkor, amikor kisfiuk egyre inkább szembetalálja magát azzal, hogy határokhoz, szabályokhoz kell igazítania a viselkedését. Így meg kell tanulnia többek között azt is, hogy nem vetkőzhet le ott és akkor, amikor kedve tartja. Vetkőzése mögött húzódhat a kisgyermekek meztelenséggel, magamutogatással kapcsolatos erotikus öröme, késztetése, vagy akár annak büszkesége is, hogy képes egyedül boldogulni a nadrág fel-, levétellel, trikóba bújással. Ebben az életkorban a gyerekek nagy lépéseket tesznek az önállósodás terén (pl. szobatisztaság, evés, öltözködés, kommunikáció terén). Kisfiuk nyilvános vetkőzése, ahogy jött, valószínűleg úgy el is tűnik magától. Mínusz húsz fokban valószínűleg neki sem esik jól megszabadulni a ruháitól.
Üdvözlettel,
Bimbó Melinda

A. Debus képe a Pixabay -en.

A Öltözés – vetkőzés – dackorszak bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Nemrég helyezkedtem el szociális ápolóként. Házigondozásban a 12 gondozottammal napi szinten tartom a kapcsolatot. Nem munkaként tekintek rájuk, hanem családtagként. Félek attól, hogy mi lesz, ha valamelyikük meghal. Hogy fogom azt feldolgozni. Csak azt nem értem, ha szeretem a munkámat, akkor miért történik az, hogy ha reggel elindulok dolgozni, akkor már az odafelé tartó úton jön ez a pánikrohamféleség. A munkahelyemen pedig csak leülök, és azt várom, hogy vége legyen és mehessek kifelé. Ha kérdik, miért vagyok szomorú, nem tudom elmondani. Aztán amint megyek hazafelé, kitör belőlem a sírás. Utána könnyebb egy darabig. Mindig is azt gondoltam magamról, hogy egy erős, határozott egyéniség vagyok, és most arra kellett rádöbbennem, hogy ez nem így van. Úgy érzem, egy ki nem ürült szemetes vagyok, aki mindenkit csak meghallgat, mindenkinek olyan jó tanácsokat ad.
Mi ez: pánikbetegség? Szeretném visszakapni régi önmagamat, arra kérem, segítsen!
Válaszát előre is köszönöm,
Helga

Kedves Helga!
A levele alapján nagyon valószínű, hogy az utóbbi időben többször pánikrohamot vagy ahhoz nagyon hasonló rosszullétet élt át. Fontos tudnia, hogy ez viszonylag gyakori jelenség, és pusztán ebből még nem következik az, hogy az ember pánikbeteg. Az volna jó, ha a lakóhelyéhez tartozó pszichiátriai szakrendelésre elmenne. Ott egy vagy több személyes beszélgetés során – ha szükséges, pszichológiai tesztek segítségével – lehet diagnózist állítani. Én az interneten keresztül erre nem tudok vállalkozni. Ami azonban a leveléből kiderül az, hogy Ön valószínűleg nagyon erősen szorong, és a szorongás testi tünetek formájában kér helyet magának.

Fontos információ, hogy a rosszulléteit, érzelmi hullámzásait a munkahelyéhez köti. Leveléből nem derül ki, hogy korábban is szociális gondozóként dolgozott, vagy most kezd ezzel a területtel megismerkedni. Azt gondolom, hogy ma Magyarországon nagyon nehéz a szociális szférában, egészségügyben dolgozni. Érzelmileg megterhelő munkát kell végezni, e mellé nagyon szerény az anyagi és erkölcsi elismerés. Mindenkinek, aki a segítő pályán tartósan meg akar maradni, meg kell tanulnia védeni magát. Határokat szabni, a munkában úgy emberként jelen lenni, hogy az „ne nyelje el Önt” és a magánéletét. Abban, hogy megtalálja az egyensúlyt, fontos szerepet töltenek be a munkahelyi szupervíziók, esetmegbeszélő csoportok. Ha nincs ilyen Önöknél, akkor a kollégákkal való jó kapcsolat, egy-egy kávé melletti beszélgetés, közös programok szervezése jó szolgálatot tehet. Ha demokratikusabb légkörű vezetőség van Önöknél, érdemes felvetni a munkáltatónak, hogy védjék Önöket a kiégés veszélyével szemben, próbáljanak ennek megelőzésére pénzt elkülöníteni, az Önök munkáját támogató szakembert szerezni.

Jerzy Górecki képe a Pixabay -en.

A munkahelyi nehézségek mellett két dolog fogalmazódott még meg bennem a levele kapcsán.

1. Érdemes volna átgondolnia, hogyan lett magából „ki nem ürült szemetes”. Kiknek a szemetével van tele? Az ápoltjai azok, akiket hallgat, és akiknek tanácsot ad, vagy az élete más területein is jó hallgatóságnak bizonyul. Érdemes akár pszichológussal közösen azt átgondolni, hogy mi az Ön része abban, hogy „beállt szemetesnek”.

2. Munkája természetéből adódik, hogy szembesül a halállal. Valóban előfordulhat az, hogy idős gondozottjai valóban elhunyhatnak. Kérdés számomra, hogy lehet-e, hogy ez a tény megprovokált valamit az Ön múltjából, egy veszteségélményt – lehet ez családon belüli haláleset is vagy akár egy párkapcsolat vége. Azt hiszem, a pánikrosszullétei azt jelzik, hogy itt is vár Önre egy önismereti kérdés.

Üdvözlettel,
Melinda

.

Ha szeretne, itt tud bejelentkezni:

[contact-form-7 id=”2849″ title=”1 kapcsolati űrlap”]

A Pánik és segítő foglalkozás bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.

Kedves Melinda,

19 éves lány vagyok, és szeretnék néhány tanácsot kérni.
Van egy srác, nevezzük most Andrisnak, akivel régóta ismerjük egymást. Kicsit sok nehézség érte az életében, de egyébként egy nagyon kedves, megbízható, segítőkész személy. Úgy látom, valamiféle érzést táplál irántam. Következtetéseimet onnan vonom le, hogy egy este szórakozni voltunk egy kis szolid kocsmában. A társaságból, akikkel mentünk, leült mellém egy fiú ismerkedni, beszélgetni mindenféle hátsó szándék nélkül. Ezután Andris rám is megsértődött, meg a beszélgetni odaült fiúra is. A barátnőmék is ott voltak, másnap elmondták, hogy észrevették, Andris vonzódik hozzám.
A probléma az, hogy én is Andrishoz, de ő az ilyet nem vallja be, nem az a kezdeményező típus, közösségi oldalon is megvárja, amíg ráírnak, nem ír rá senkire sem. Nem kezdeményez beszélgetést, és hirtelen haragú is, ezért is volt több konfliktusunk.
Nem tudom mi tévő legyek, mégiscsak egy fiúnak kell meghódítani egy nőt.

Előre is köszönöm segítségét,
Flóra

Kedves Flóra!

Nagyon jó, hogy meg tudja magának fogalmazni, mit vár el egy fiútól egy kapcsolat indulásánál. Fontos, hogy a férfi-női szerepekről legyen valamilyen elgondolása. Ugyanakkor ezt az elképzelését valószínűleg sokszor felül fogja írni az élet. Azt hiszem, most is ez történik. Úgy tűnik, ez a srác nagyon nehezen kezdeményez, lehet, hogy nem is fog ilyet tenni Önnel kapcsolatban. Valószínűleg rengeteg bizonytalanság van benne.

Egy-egy ilyen helyzetben – mint amilyen ez a „szolid kocsmázás” volt – meg lehet figyelni, hogy hogyan működik a másik. Ha jól értem a sorait, akkor itt az történt, hogy tetszik egymásnak egy fiú meg egy lány, és amikor a színre lép egy harmadik, akkor a fiú ahelyett, hogy harcolna, kirekesztve érzi magát, és visszahúzódik.

Ismerek olyan embereket, akik érzékenyek a visszautasításra, és csak akkor mernek közeledni, ha a másik egyértelműen kinyilvánítja, hogy kíváncsi rá. Akkor viszont nagyon meg tudnak nyílni. Ha fontos Flórának ez a kapcsolat, akkor valószínűleg túl kell lépnie a „ki kezdeményezzen” problémán.

Az volna jó, ha egy őszinte beszélgetés során tisztázni lehetne, hogy ki mit érez a másik iránt, hogy élte meg ezt a kocsmázós helyzetet. Lehet, hogy óriási megkönnyebbülés lesz ez annak a fiúnak, és lesz ebből egy szép szerelem, de az is lehet, hogy porba hull az Ön kezdeményezési kísérlete, mert ez a fiú nem nyílik meg.

Még egy fontos gondolat: említette, hogy eddig is sok konfliktusuk volt, a fiú sértődékeny és hirtelen haragú.
Bárhogy is folytatódik a Maguk kapcsolata, mindig tartsa szem előtt azt, hogy Ön jól legyen. Érdemes megvizsgálnia, hogy Ön mit él át ezzel a fiúval, jó-e ez, kell-e ez Önnek, vagy más elképzelései vannak a férfi-nő kapcsolatról, mint ami Önök között zajlik.

Madalin Calita képe a Pixabay -en.

Üdvözlettel,
Melinda

A Szorongás és kezdeményezés bejegyzés először a pszichologus-maganrendeles.hu jelent meg.